Dominiiik! … Dominiiik! … Dominiiik!
Talán azóta nem lett ennyi szív egyszerre libabőrös Zuglóban, hogy majd két és fél éve Fiola Attila a hálóba talált a magyar válogatott Franciaország elleni Európa-bajnoki meccsén. Képtelenség elbeszélni, hogy Szoboszlai Dominik második gólja után hogyan töltötte meg a 65 ezer néző hangja az eget, miután a szpíker a játékos vezetéknevét kiáltotta, mire a kórus bonthatatlan egységben felelt a klasszis keresztnevével. Állítólag a Kansas City Chiefs NFL-csapatának arénája a földkerekségen a leghangosabb, ám képzeletem korlátos ahhoz, hogy elgondoljam, lehet örömüvöltőbb stadion, mint amilyen a Puskás Aréna volt vasárnap délután.
Pedig még csak nem is most jutott ki a válogatott a 2024-es Eb-re, hiszen azt már megtette csütörtök este. Akkor nem lehettünk ott a helyszínen, noha volt jegyünk a szófiai randevúra. Az volt a terv, hogy a Puskin kávézóból indulunk éjfélkor, reggelre kiérünk, kis alvás, aztán a komplett nap az örökkévaló emlékezetünkbe szánt meccsnek rendelve. Éjszaka vettük a jegyet is, egy pénteken esett le a haverok egyikének, elfelejtette a Montenegró elleni találkozóra a belépővásárlást, jeleztük neki, hogy lógó ormány, ez nem úgy van, mint az Azahriah, hogy lehet triplázni, majd újra az csendül fel, hogy „mondd el, miért, / miért van, hogy fáj, / miért van, hogy bárhova megyek / az éj leple alatt újra / és újra rám találsz”, a mi játékunkban semmi nem újrázható, a futball egyszerinek, ismételhetetlennek lett teremtve. Ő azzal nyugtatta magát, addigra úgyis eldől, Szófiában már kijutunk.
Ebből a közlésből született az éjszakák ötletgazdagságának megfelelően a felvetés: oda van még jegy? Persze, ráadásul csak kétezer forint. Meglettek a zsugák, elkészült a terv, pár nappal később a szállásfoglalásnál tartottunk, amikor kezdődött a cirkusz. Hogy az UEFA-maffiázás vagy a bolgár szövetség radikális bírálata volt-e az erősebb a csetben, már mindegy is, zárt kapu lett, elvették tőlünk a meccsünket.
Az MLSZ tán pont a találkozó napján utalta vissza a jegy árát, két sör nem jött ki belőle a szórakozóhelyen, ahol végül a meccset néztük, voltunk vagy kétszázan. Mi heten mentünk, korábbi kollégám gyermekétől másik haver apukáján át az öcsémig. Persze mind ott azok közül, akik ültek volna a kocsiban, amikor Szerbián át elsietünk Bulgáriába. Csöndben nézte a meccset a munkanap végén a vendégsereg, rosszak voltunk mi is, a játék is. Mind fáradtabban néztük, hogy a reménytelennek talált ellenfelet nem tudjuk lecsavarni, zajlott már az elemzés, hogy túl sok a sérült, sokan nem játszanak a klubcsapatukban, tán Kalmár a leggyengébb, ez volt a mini konszenzusunk. Hogy aztán másnap beharapott szájjal nézzük vissza a meccsvégi nyilatkozatát, amiben könnyeivel küszködve mesélte, milyen nehéz időszakon van túl, hogyan jött vissza a legmélyebb mélységből, s hogyan lett úgy, hogy végül elérte az álmát. Még jó, hogy nem rohadtunk tíz órát a balkáni autópályákon, lényegében jutalom, hogy nem kellett Szófiába utaznunk ezért, és….
Ria, ria, Hungária! Ria, ria, Hungária!
Vége volt már szinte, amikor egy bolgár ember a saját kapujába csúsztatott egy labdát, a magyar válogatott meg kijutott az Eb-re. Egyszerre sietett fölfelé megannyi kéz és ököl, a csend kollektív őrjöngésbe fordult. Aztán úgy alakult, hogy a meccs utáni távozás nem jelentett végleges viszlátot a helynek, mert egy szülinapi buli finisében még újra ott kötöttünk ki hajnalban, névrejtetten voltak még sokan, akik délután is, jöttek pacsik, kacsintások: akik magyar mezben, sálban tudták le a partit, azokat összekötötte a futball, közös volt a mámoruk. Egyébként nem sokkal az érkezésünk után éppen a Sará perché ti amo című alkotás zúgott, amit másik sok tízezer szokott libabőrös szívvel énekelni Milánóban. A San Siróban lett ugyanis kultikus dal a nóta.
Másnap elemeztük újra, olyan árnyalt konklúziókkal, minthogy tehát újra UEFA-maffia és távozzon a bolgár szövetség komplett vezetése, de még az megtévedt ember is, aki zárt kapus meccsnél bezárja a stadion ajtaját, mert hát életünk élményét vették el tőlünk, nem lett volna semmi szebb, mint a balkáni autópályák végtelenségén átjutva, a sopszka saláta/Zagorka sör/Rakija vonalon radikalizálódva ünnepelni azokkal, akik szintén pirosban, fehérben és zöldben találnak haza.
Aztán már másokkal ültünk az erzsébetvárosi vendéglőben, Antal Imre törzshelye volt, emléktábla is üzeni, meg persze az étlap, amelyen rögzítik, úgy van a marhapörkölt készítve, ahogyan az egykori műsorvezető leginkább kedvelte. Vasárnap dél volt, az asztalok többségénél mezek, sálak tűntek föl. Apukám teát kért volna, a pincér szinte kikérte magának, hát hiszen meccs előtt inkább pálinkát javasolna. Montenegróra hangolt már a jegyesek nagyja, készültünk az utolsó körre úgy, hogy már kijutottunk.
Amúgy ebben a vendéglőben voltunk a franciák elleni Eb-meccs előtt is. Ezért lett jegye az öcsém egyik barátjának. Történt, hogy lengyelek hajoltak át a másik asztaltól, van fölös belépőjük, kérjük-e, mondjuk, köszönjük, nekünk is van, nem vennénk. Dehogy árulják, hűtenek le, ők csak odaadnák, ne menjen kárba, hátha ideér még valaki. Hívtam egy barátomat, nem vette föl, tesóm köre következett, ő célba ért, rohant a szerencsés, konditermet kellett csak otthagynia, és aztán veszettül sietnie, de végül odaért a meccsre, élete futballélménye lett a vendéglő teraszán áthajoló lengyeleknek köszönhetően.
Most a tesóm kollégájával találkoztunk, édesapám is ott volt. A lelátón mellettünk még két hatvani srác öcsém legjobb gyerekkoriai közül, egyikük bátyja az én egyik legjobb gyerekkoriaim közül az egyik. Természetesen érdektelen ez a felsorolás, nem is kell követni, hogy ki kicsoda, ennek a hálónak a bemutatása tényleg csupán arra emlékeztet, hogyan fűzi a futball a közösségeket, hogyan tapasztja történetek köré a kis világainkat, hiszen megyünk meccsre, és emlékszel, amikor a Szoboszlai…
Addig azonban megint sokat szenvedtünk. A leghangosabban addig tán az a dal szólt a stadionban, amely arra biztatja Magyarországot, hogy előre haladjon, egyúttal küzdelemre szólítja fel, majd megnyugtatja, az éneklő is érte harcol, hogy aztán jelezze, orálisan elégítik ki a földrajzilag a Balkán-félszigethez köthető, kulturálisan csak Balkánként leírt térségből érkező, jelzőként még az ürülékből épített ingatlanból érkezést kódoló szóval jellemzett csapatok. Nem javaslom senkinek az ijedelmet, Egyébiránt volt olyan is, amely törhetetlen meggyőződésem szerint minden elemzőnél pontosabban jelezte a néplélek értésével sokszor megdicsért Orbán Viktor és az Európa Unió viszonyát.
Amikor a 2016-os Eb-n voltunk, a meccsek előtti vonulások alkalmával sokszor zúgott a francia jónapottal (Bonjour!) kezdődő alkotás, amellyel a drukkerek a franciákat köszöntötték, ám megpihent benne egy szó is, amellyel arra utaltak, hogy a házigazdák az azonos neműeket részesítik előnyben párválasztásnál. Mármost, a helyiek, ugye, csak azt értették, hogy jónapot, kivették még, hogy franciák, és örömmel, integetve köszönték meg a rigmust, amely persze a sértegetésnek szánt etűddel egészült ki.
Most ezt nem azért mesélem, hogy rémüldözzön mindenki, hogy, úristen, micsoda stílus ez, továbbá, hogy bezzeg az Operában, hovatovább az Arany János-i líra szövegvilágában, mert hát ezek a nóták pontosan olyanok, amilyenek mi vagyunk, ahogyan tömegben vagyunk. A futball különleges társadalmi funkcióinak egyike éppen a pacifikálás, levezet közösségi indulatokat, frusztrációkat, sérelmeket. Ahogyan a háború a politika folytatása más eszközökkel, úgy a futball is értelmezhető ebben a keretben. Ráadásul a legelemibb könnyedséggel beszél arról, amiről a legnehezebb: arról, hiszen minden teher nélkül állhatnak egymás mellett a lelátón azok, akik nem emlékezetpolitikai dilemmákra, eltérő történelem-értelmezésekre kíváncsiak, mindegy, ki honnan jött, orvos vagy melós, éppen csak a piros, fehér, zöld a közös.
Éppen ezért jelzi pontosan, mennyire távol áll bármilyen kormányzás lehetőségétől az ellenzék, amíg a Demokratikus Koalíció sajtótájékoztatóján nem tudják kimondani, hogy kinek szurkolnak, magánügynek nevezik ennek a vállalását. Ez az egy felelet ugyanis jelzi, mennyire távol vannak attól, hogy értsék, mi és hogyan mozgat milliókat, mi és hogyan építi közösségi identitásokat.
Na, de tehát a pályán futnak sokszor történelmek, igazságtalanságok is, s mindettől fel lehet visszamenőleg és előremenőleg felszabadulni, hiszen jön egy srác, és…
Igen, az a srác.
Mióta élek, soha nem láttam, hogy magyar ember ikonja lett volna a globális szórakoztatóiparnak. Filmsztárunk nincs, popcsillagra esélytelenek vagyunk, nem lett Grand Slam-győztes teniszezőnk, világot lenyűgöző NBA-kosarasunk sem. A futball évtizedekig szóba sem jött.
Aztán most van a srác, aki miatt hatvanötezer ember vibrálása hallatszik, ha felé siet a labda, már akkor a levegőbe csap mindenki, ha szabadrúgást kapunk az ellenfél térfelén, a feszültség eluralja a teret, amikor odaáll a labda mögé. Most is, a meccs előtt ment az összefoglaló a kivetítőn, egyetlen név uralta. Mintha mást sem lehetett volna hallani, csak azt, hogy Szoboszlai, Szoboszlai, Szoboszlai, Szoboszlai…
Mi, az elfelejtett szurkolónemzedék úgy nőttünk fel, hogy jöttek mindenféle futballkultúra nélküli országok, és halomra vertek, úgy nőttünk fel, hogy sohasem jutottunk sehova. Hallgattuk a dumákat, hogy ikszet meg ipszilont agyonnyomta a teher. Aztán most van a srác, aki, amikor nem megy a csapatnak, nem nyekereg arról, a többiek mennyit játszanak, és a bíró meg a pálya, hanem kapitányként odamegy és ver kettőt.
A második után tényleg semmit nem érteni, hallani, ott vagy a stadionban, s csak az ordít, hogy: Dominiiiik. Azt már hallani, amikor a meccs végén beszél, kimegy a szurkolókhoz, közéjük állva kapja a mikrofont. Megköszöni mindenkinek, lehúz egy pálinkát, megígéri, felejthetetlen lesz a jövő évi Eb-nk.
Csak legyen persze zsugánk, ahogyan volt Franciaországban 2016-ban, s volt itthonra 2021-ben, de hát ez lutri, a sorsolásnál nyilván több százezer magyarral konkurálunk majd azért, hogy ki kapja a lehetőséget a belépésre a varázslat birodalmába, ahol tehát bent, a stadionban énekelheti majd, hogy…
Szoboszlai beszéde végén azt kezdte nótázni, ami már hét éve is slágere volt a marseille-i, lyoni, bordeaux-i arénának, hogy tudniillik „az éjjel, soha nem érhet véget.”
Nem tudom elgondolni, Puskás Ferenc milyen kulturális ikon volt a saját korában, ám hatása nem lehetett mindenhatóbb Szoboszlaiénál. Most nem futballtudásra vagy sikerességre gondolok, hanem a kortárs nyilvánosságra: Szoboszlai ma minden, mindent betölt egy futballista. Ezt csak borzongva lehet írni, mert az elfelejtett, elhagyott futballnemzedék vereségre ítélve élt. Úgy, hogy a romos, lehetetlen Népstadionban végül mindig lógó orral távozunk. Azt például a retinámba égették örökre, hogy Zlatan Ibrahimovic lehetetlen, azaz lehetetlenen túli szögből veri fel irgalmatlanul Király Gábornak a rövid felsőbe. Beharapott szájjal néztük, hogy Izland, Málta, vagy éppen 1-7, 1-8…
Szoboszlai és társai a sorozatban harmadik Eb-részvétellel, a Nemzetek Ligája tetejével örökre kitörölték a jelzőket a futballnemzedékünk elől. Nem vagyunk többé elhagyottak, elfelejtettek, kisemmizettek.
És amikor felállt oda a lelátóra, hogy énekeljen, ott állt vele a szófiai majdnem túránk, a hatvani srácok, a családom, s mindegyikünknek a saját története. A tied is. Mert hát, amit most írtam, abból százezernyije van a múlt hétnek. Ki, kivel, mikor és hogyan nézte, szurkolta ki. Ezek a történetek radikálisan különböznek, éppen csak a három színük meg a játékuk közös. Meg az a tudásunk, hogy az éjjel valamiben megkülönböztethetetlenül hasonlít Szoboszlaira.
Soha nem érhet véget.
A futballikonok ugyanis az örökkévalóságnak írják a történeteket. Most például a Puskásban. Mondom: Szoboszlai, mondom: a Puskásban.
