Hogy milyen céllal érkeztünk a tornára? Szeretnénk gólt szerezni, vagy lehozni az első félidőt 0-0-s eredménnyel. No meg szeretnénk elnyerni a futballrajongók szívét és szimpátiáját. A világon a focisták 99 százaléka amatőr, és mindössze 1 százalékot tesznek ki a profik. Mi a világ 99 százalékát képviseljük
– mondta tíz éve a Konföderációs Kupa előtt Tahiti szövetségi kapitánya, Eddy Etaeta.
Ha felidézzük, hogy a brazíliai világbajnokság főpróbájának szánt viadalon a házigazda és Tahiti mellett Uruguay, Spanyolország, Olaszország, Nigéria, Japán és Mexikó szerepelt, akkor egyfelől abszolút indokoltnak tűnnek a tahiti kapitány szerény célkitűzései, másfelől pedig a mezei futballdrukker a fejét vakarhatja: hogy a bánatba jutott el egyáltalán a részvételig Etaeta totálisan outsider csapata?
Pedig Tahitit nem a FIFA kiscsapatokat felkaroló törekvése repítette Brazíliába, hanem saját jogán vívta a lehetőséget, hogy a nagyfiúk között játsszon, ahogy a szövetségi kapitánya fogalmazott. Már maga a kijutás is felért egy kisebbfajta csodával, mert bár a térségben egyeduralkodónak számító Ausztrália 2006 óta az ázsiai szövetség égisze alá tartozó versenyeken indul, a 2012-es Óceániai Nemzetek Kupájának előzetesen látszólag egyetlen nyitott kérdése volt: ki játssza majd a döntőt a másik helyi nagymenővel, Új-Zélanddal? Azzal az Új-Zélanddal, amely két évvel korábban úgy esett ki dél-afrikai vébén, hogy minden csoportellenfelétől (Szlovákia, Olaszország, Paraguay) pontot csent.
Tahiti lehengerlően kezdte a Salamon-szigeteken rendezett Óceániai Nemzetek Kupáját, a csoportkör első fordulójában ugyanis 10-1-re kifektette Szamoát. A tahiti gólszerzőket elnézve a Tehau családnak volt némi elszámolnivalója a szamoaiakkal, a jegyzőkönyvben ugyanis kilencszer szerepel a Tehau név:
De hogy a többiek ne panaszkodhassanak, hogy ezek a telhetetlen Tehauk nem engednek oda mást a kapu közelébe, hagytak egy gólt társuknak, Steevy Chong Hue-nak is.
A Tehau klán a Szamoa elleni tízes után sem veszített az éhségéből, a másik két csoportmeccsen, Új-Kaledónia és Vanuatu ellen szerzett nyolc gólból ötön ugyanis ők osztoztak (majdnem testvériesen, mert Lorenzo, Jonathan és Teanoui egyszer, Alvin kétszer ünnepelhetett). Tahiti a Salamon-szigeteken is átverekedte magát (gólszerző: Jonathan Tehau), és várta, hogy a másik ágról megérkezzen a döntőbe a nagy favorit Új-Zéland, de Új-Kaledónia máshogy gondolta, és hatalmas meglepetésre egy 2-0-ás diadallal kipörgette a korábbi négyszeres győztest.
Mivel 2012-ig csak Ausztrália és Új-Zéland tudta megnyerni a tornát, biztos volt, hogy új győztest avatnak, ezt a megtisztelő címet pedig Tahiti zsebelte be, miután Chong Hue góljával behúzta a finálét.
Ami azért is nagy szám, mert bár a Tahiti Labdarúgó Szövetséget 1989-ben alapították, 2000-ig nem volt szervezett utánpótlásképzés a szigeten, a szövetség fejesei akkor kérték fel Etaetát, hogy kutassa fel és vegye szárnyai alá a labdával ügyesen bánó fiatalokat. Hogy sikerült találnia ígéretes játékosokat, azt jelzi,
Tahiti ennél egy fokkal szerényebb eredményt tudott felmutatni, a spanyoloktól és Venezuelától 8-0-ra, Nigériától 5-0-ra kapott ki, így 0-21-es gólkülönbséggel búcsúzott.
Hogy a 2012-es Óceániai Nemzetek Kupája-sikert mennyire meg kellett becsülni, azt egy ugyanabban az évben rendezett másik torna mutatta meg, amelyen Tahiti csúnyán felsült. Mivel Francia Polinézia legnagyobb szigeteként Tahiti a Francia Köztársasághoz tartozik, helyet kapott az európai ország tengerentúli területeinek bajnokságán, amelyen vereséget szenvedett az indiai-óceáni sziget, Mayotte válogatottjától. Egy olyan csapattól, amely nem is számít FIFA-tagországnak. A következő két meccsére ugyan feltámadt Tahiti, de az elődöntő a vereség miatt elúszott, és bár a válogatott történelmi sikere az Óceániai Nemzetek Kupáján felturbózta a csupa amatőrökből álló válogatott önbizalmát, ez a kudarc alaposan meg is tépázta azt.
Csupa amatőröket írtam, és valóban, a csapatban szerepelt testnevelő tanár, személyi edző, futár és könyvelő is, de a Konföderációs Kupára csatlakozott Tahiti egyetlen profi futballistája is. Aki a 2000-es évek elején követte a francia bajnokságot, az bizonyára találkozott Marama Vahirua nevével, aki bajnok, valamint kétszeres kupagyőztes volt a Nantes játékosaként, és jellegzetes, kenuzást imitáló gólörömével mindenkit emlékeztett tahiti származására.
4:37-nél egy csodás kapásgól, és utána rögtön a kenuzós gólöröm:
A Nantes után a Nice-ben, a Lorient-ban, a Nancyban és a Monacóban is játszó Vahirua szerepelt és gólt is szerzett a BL-ben, illetve az UEFA Kupában, a francia élvonalban pedig háromszáznál is több találkozón lépett pályára. A tahiti válogatottban viszont egyszer sem, és ennek egyszerű oka volt:
Bár fiatalon még a francia U21-es válogatott mezét húzta magára, 2013-ban nem akart lemaradni a tahiti futball legnagyobb eseményéről, így igent mondott az őt megkereső szövetségi kapitánynak. Az akkor 33 éves csatár a torna előtti idényt már nem Franciaországban, hanem kölcsönben a görög Panthrakikosz csapatában töltötte, ahol 26 meccsen 3 gól és 4 gólpassz volt a termése.
A Vahiruával felálló Tahiti a Konföderációs Kupán a B csoportba került, a vb- és Eb-címvédő spanyolok, a Copa América-győztes uruguayiak, valamint az Afrika Kupa-bajnok nigériaiak mellé. Az ellenfeleknél megannyi sztár sorjázott, miközben a tahiti játékosok legtöbbje először utazott ennyire messzire a hazájától, és először tapasztalhatta meg, milyen érzés focistaként élvezni egy ötcsillagos szálloda szolgáltatásait.
Bár a torna előtt a chilei U20-as válogatottól 7-0-ra kikapott a csapata, Etaetát ennél jobban aggasztotta két dolog:
- hogyan érje el, hogy a játékosai ne essenek ámulatba, ha Xavi vagy Fernando Torres feltűnik az ellenfélnél;
- és hogyan készítse fel az odahaza 200-300 néző előtt játszó fiait a mitikus Maracana-stadionban várható hangulatra?
„Lőttem pár fotót a spanyolok sztárjairól, és mondtam a játékosoknak, hogy ők is most készítsenek fényképet, ne akkor akarjanak barátkozni velük, amikor meccset játszunk ellenük. A másik problémára az volt a megoldásom, hogy az öltözőben lejátszottam a csapatnak, hogy milyen, amikor tele van a Maracana. Hallgassátok, ilyen, amikor a nézők üvöltenek, szurkolnak, fütyülnek, mondtam nekik” – magyarázta a tahiti kapitány.
Akinek a cikk elején említett céljai közül a 0-0-s félidő hamar elszállt a nyitómeccsen, Nigéria ugyanis már az 5. percben előnybe került – egészen fura körülmények között: egy felszabadításnak szánt fejes a salvadori bíróról pattant a nigériai Elderson elé, akinek a lövése két tahiti játékoson megpattanva csorgott végül a kapuba. Újabb öt perc múlva már két góllal vezetett Nigéria, az első félidő derekán pedig egy komoly kapusbaki után háromra nőtt az afrikai csapat előnye.
A kiscsapat nagy pillanata az 54. percben jött el, amikor Vahirua szögleténél a nigériai kapus tétovázott, nem így a hosszú oldalon érkező Jonathan Tehua (naná, hogy egy Tehua!), aki befejelte csapata első gólját egy FIFA-tornán. A Belo Horizonte-i stadion közönsége tombolt, a tahiti csapat nemkülönben, és kihagyhatatlan ziccer volt, hogy közösen mutassák be a nagyvilágnak a Vahirua-féle kenuzós gólörömöt.
A New York Times azt írta, Tahiti a gól után vérszemet kapott, és egy rövid időre nyomás alá helyezte a láthatóan kissé megzavarodott ellenfelet, amely végül egy újabb öngóllal hűtötte le a kedélyeket, a sors kegyetlen fintora, hogy az a Jonathan Tehua szerezte, aki negyedórával korábban még a másik kapu előtt akciózótt sikeresen. Nigéria végül 6-1-re nyert, de a tahiti játékosok így is tiszteletkört futottak, és bár az ötgólos vereség sok csapatnak megalázó lett volna, Tahitinek nem kellett szégyenkeznie, sőt szimpatikus játékával rengeteg szimpatizánst szerzett.
Sok médium egyenesen a torna pillanataként írta le Tehua gólját, ő maga pedig mérhetetlenül büszkén nyilatkozott, és azt mondta, örül annak, hogy a meccs bizonyos szakaszaiban megmutatták, igenis tudnak focizni.
Nagyon meghatódtam, majdnem elsírtam magam. Eddig csak tévén néztük a világbajnokságokat. Most pedig egy nagy tornán mi is szerephez jutottunk
– mondta a történtek hatása alatt lévő szövetségi kapitány.
Bár voltak, akik fanyalogtak és méltatlannak nevezték, hogy egy nagy világversenyen ott lehet egy ennyire szerény képességű csapat, a tahiti futballisták győztesnek érezték magukat, mert a brazil közönség teljes mellszélességgel melléjük állt.
„Hallgatni, ahogy a szurkolók azt üvöltik, hogy Tahiti!, Tahiti!, számomra ez felért egy győzelemmel” – mondta Vahirua.
Nigéria után Spanyolország következett, a világ- és kétszeres Európa-bajnok a világranglista 138. helyezettje ellen, nem nagyon létezik ennél egyoldalúbb párosítás egy nemzetközi tornán. Etaeta kapust cserélt, Xavier Samint Mikael Roche váltotta – ő volt a testnevelő tanár a keretben.
„A tanítványaim az elutazásunk előtt folyton azzal bombáztak, hogy vigyem haza nekik Iniesta vagy Xavi mezét” – mondta a találkozó előtt Roche tanár úr.
Aki nem volt a helyzet magaslatán, amikor az 5. percben a rövid saroknál meglepte Torres, majd a folytatásban is akadt néhány gólt eredményező hibája, így a 10-0-ás vereség után arra lehetett a legbüszkébb, hogy a négy gólig jutó spanyol csatár tizenegyesből nem tudta bevenni a kapuját.
Kaptam egy rakás gólt, de még mindig a felhők felett járok. A brazil közönség fantasztikus volt, megünnepeltek minket, pedig egy kiscsapat amatőr focistái vagyunk. Sosem fogom elfelejteni, amit értünk tettek
– hálálkodott Roche.
A spanyolok szövetségi kapitánya, Vicente del Bosque azt mondta, Tahiti példát mutatott fair play terén, és a folyamatos bekkelés helyett inkább megpróbált támadni, amikor lehetősége adódott.
„Azért nem lőttünk több gólt, mert nem engedte az ellenfél. Ez a meccs semmilyen téren nem rombolta a futball hírnevét, sőt, bizonyos tekintetben csak erősebbé tette” – magyarázta Del Bosque.
Torres pedig azt emelte ki, igyekeztek megtisztelni Tahitit azzal, hogy maximális erőbedobással futballoztak, mintha csak egy döntőt játszanának, és egy percig sem nézték le az ellenfelet.
„Tahiti példát mutatott abból, milyen hozzáállással kell futballozni. Más szerenyébb képességű csapatok az idő előrehaladtával elkezdik tördelni a játékot vagy agresszívvá válnak, de a tahiti játékosok nem így viselkedtek, és végig lelkesen futballoztak” – dicsérte az alaposan megszórt ellenfelet a spanyolok El Ninója.
A harmadik csoportmeccsen, Uruguay ellen a tahiti kapitány a harmadik kapusát is bevetette, de Gilbert Meriel sem járt jobban, mint elődei, mert a négygólos Ábel Hernández vezérletével a kétszeres világbajnok nyolc gólig meg sem állt, és még egy tizenegyest el is rontott.
Tahiti 1-24-es gólaránnyal búcsúzott, mégsem dicstelenül, hiszen a sportban a siker relatív fogalom, és ennek a nagyjából 190 ezres országnak, amelynek tízezer igazolt játékosa van, a labdarúgásban a 2013-as Konföderációs Kupa volt a csúcs, a Mount Everest.
Etaeta akkor azt jósolta, a Tehau tesóknak vagy Chong Hue-nak megvan az esélyük arra, hogy Ausztráliába, Új-Zélandra vagy Japánba szerződjenek. Ez végül egyiküknek sem adatott meg, és a tahiti futball sem kezdett sikerszériába, a Csendes-óceáni játékokon 2015-ben ugyan összejött egy ezüst, de a 2016-os Óceániai Nemzetek Kupáján a csoportkörben ragadt a válogatott, amely jelenleg a 162. a FIFA világranglistáján.
Ha nem jutnak ki az elkövetkező években újabb nagy világversenyre, tíz éve akkor is sikeresen teljesítették a missziójukat, emlékeztettek minket arra, hogy a futball mindenkié.
