Nem állíthatom, hogy a hetven évesen elhunyt Tóth Józsefnél nem láttam jobb balbekket Magyarországon, mert láttam négyet is. Sárosi Lászlót, Ihász Kálmánt, a kezdetben balhátvédet játszó Páncsics Miklóst, valamint Tóth újpesti kollégáját, Juhász Pétert. De a Jokkának becézett védő kétségkívül ott van az élmezőnyben, mindenekelőtt atlétákat idéző gyorsaságával és a vasakaratúakat jellemző kitartásával. Nyúlnak kellett lennie annak, aki le akarta futni, és oroszlánnak, aki megpróbálta felőrölni a lelkierejét.
S nem is volt védő. Pécsett csatárként kezdte, daliás időkben. Olyan csapatba került be, amely kiejtette a Newcastle Unitedot. A Vásárvárosok Kupájában odakinn 2-0-ra nyert a brit csapat, itthon szintén 2-0-ra győzött a mecseki együttes. Nem hiába kérte a Dunántúli Napló 1970. november 4-én: „Zúgjon ma délután a hajrá Pécs, hajrá Dózsa!” A baranyaiak kiharcolták a hosszabbítást, majd a tizenegyespárbajt 3-0-ra megnyerték, a szintén kopasz szovjet csatár után „Bubukinnak” hívott Rapp Imre kapus még ekkor is lehúzta a rolót. A 22 ezer néző nagy része a pályára tódult örömében, ám Roland Marendaz svájci játékvezető – azóta sem tudni, miért – elrendelte, hogy a további két-két tizenegyest is rúgják le a felek. A pázsitot, amelyen majális zajlott novemberben, nagy nehezen kiürítették, és az ötödik pécsi lövés Tóth József lábáról került McFaul kapus hálójába.
A Juventus már Pécsett is győzött (1-0, 2-0), de nem felcsúti vagy kisvárdai, nem is mai ferencvárosi szint volt a két szoros másfél óra, mert a torinói csapat Sandro Salvadoréval, Fabio Capellóval, Helmut Hallerral, Franco Causióval, Pietro Anastasival, Roberto Bettegával vonult fel.
Tóth „Jokka” már nyolcvanhét bajnokit lejátszott, és még mindig csak három gólnál tartott, amikor Dunai János – Dunai Antal bátyja –, aki akkor már edző volt, 1973 őszén kifundálta: legyen Tóthból balhátvéd. A tréner nagyszerűen döntött, a rablóból lett pandúr egy évvel később, a várnai Gagarin stadionban már a válogatottban játszott balbekket.
Roppant unalmas meccsen debütált, ám a védelem számára értékes a 0-0, igaz, Moór Ede szövetségi kapitány teletömte védőjátékossal a csapatot, a Mészáros – Török Péter, Nagy III, Bálint, Tóth József – Halmosi, Tóth András, Mucha – Fazekas, Bene, Máté összetételű kezdő tizenegyben csak négy támadó futballista (Tóth András és a három csatár) szerepelt.
Tóth József hetvenöt őszén már az Újpestben futballozott. De milyen Újpestben! A lilák 1974-ben a BEK legjobb négy csapata között voltak, és egy évvel később sem gyengültek, sőt Bene, Dunai II, Dunai III, Fazekas, Fekete, Juhász Péter, Kolár, Nagy László, Tóth András, Zámbó mellett már Törőcsikre is számíthattak. Ide bekerülni olyan volt, mintha az álmok kapuját lépte volna át az ember, érthető, ha sorakozni kezdtek a felejthetetlen meccsek Tóth pályafutásában.
Ilyen volt a Benfica elleni 3-1 (1975), az FTC 8-3-as legyőzése (1976), a Linzer ASK 7-0-s „kivégzése”, a Bilbao 2-0-s felülmúlása (mindkettő 1977), aztán később a Köln kiejtése (1983-ban a hazai 3-1-gyel és a kinti 2-4-gyel). Jokka-gólra azonban 1980 júniusáig kellett várni, akkor is Kőrös játékvezető segített a balhátvédnek, mert lesről engedte el őt az Újpest–Debrecen találkozón (6-2).
A válogatottban szintén egymást követték az emlékezetes találkozók: a 2-1 a szovjet, majd a 6-0 a bolíviai csapat ellen, amely diadalokkal sikerült kijutni az 1978-as világbajnokságra, bár az a vb inkább fájdalom, mint büszkeség nekünk. Az 1982-es Mundialra sem gondolunk vidáman, de arra főként azért nem, mert mindenekelőtt White angol játékvezető miatt esett ki a magyar válogatott: ha a fair play állítólagos hazájából érkező bíró 1-0-s magyar vezetésnél kiállítja a Fazekas Lászlót letaroló Jean-Marie Pfaff kapust, akkor Belgium válogatottja aligha egyenlít (1-1). Így is felemelő felidézni a Salvador elleni a 10-1-et, és a gólrekordból Tóth József is kivette a részét: a negyediket ő szerezte.
Nem a góllövés volt a védjegye, annál többet elmond róla, kik jöttek vele szembe. Olyan egyéniségeket kellett fognia, hogy megkaphatta volna Kevin Costner szerepét a Több mint testőrben: a gondjaira bízták – többek között – Bertonit, Causiót, Juanitót, Keegant, Latót, Littbarskit, Masnyt, Rocheteau-t, Schachnert, Simonsent.
Utolsó, 56. válogatottsága alkalmával utóbbit, a dán szélsőt őrizte Koppenhágában, és az aranylabdás Allan csak tizenegyesből szerzett gólt (3-1 „oda”). Utolsó bajnokiját már az MTK színeiben játszotta, ebben a kollektívában: Petry – Talapa, Huszárik, Lőrincz, Tóth József – Kékesi, Varga István, Bognár, Katzenbach – Boda, Szeibert.
Nyolcvanhatot írtunk, a magyar válogatott akkor szerepelt mindmáig utoljára a világbajnokságon. Az akkori MTK-ból legföljebb Bognár György nevezhető klasszisnak, de mit adnának ma a Hungária körúton egy ilyen garnitúráért!
Alighanem az FTC-nél, a Honvédnál, az Újpestnél és a Vasasnál is össze tennék a kezüket – legalább megközelítőleg – hasonló tizenegyért.
