Vasárnap a Budapest Honvéd Budafokon kínkeservesen 1-0-ra nyert, ezzel egyszersmind az is eldőlt, hogy a házigazdák mellett DVTK a 2020-2021-es NB I-es bajnokság másik kiesője. Az a futballklub, amely nemcsak az ország egyik legnagyobb szurkolótáborával, de az egyik legfényesebb kirakattal is rendelkezik – 2018-ban adták át a pazar stadiont, amely lenyomta a Vidi arénáját is, illetve egy hete ítéltek meg számára egy 2,3 milliárd forintos állami támogatást.
Hogy mit okozott ez a szurkolók lelkében, azt jól példázza egy, a miskolcadhatott.blog.hu oldalon megjelent elkeseredett írás. A szerző ekként szólítja meg a klub tulajdonosát, a klub vezetését:
Nem érdekelnek már a milliárdjaitok sem. Egy érdekel csupán: adjátok vissza a csapatomat! Mert bármit is mondjon a sportigazgatótok, a messziről jövő elnökötök és marketingesetek: ez a csapat az enyém. Mint ahogy én is hozzájuk tartozom attól a perctől kezdve, hogy megszülettem a Bükk ölelésében, abban a kis lakásban, nem messze a stadiontól, melynek ablakain keresztül már a kezdet kezdetén beszűrődött a diósgyőri szurkolók seregének istentelenül hangos morajlása.
Az Adjátok vissza a csapatomat című írás alapján bár fájdalmas a kiesés, elsősorban nem ez a bajuk szurkolóknak. Szeretnék látni, hogy a vezetés tiszteli a hagyományokat, és szeretnék továbbra is a magukénak érezni a csapatot, márpedig a januárban összevásárolt idegenlégiósok tömkelegével nem tudtak azonosulni.
Hányattatott múlt
Miskolc regionális központként, megyeszékhelyként elvileg nagyszerű lehetőségekkel rendelkezik a futball szempontjából. Széles, szinte konkurencia, elszívó hatás nélküli háttérbázisa lehetővé tenné, hogy a gyerek, aki BAZ-megye 27 városa, 358 települése valamelyikében születik, és kétszer egymás után egyeneset rúg a labdába, az előbb utóbb a DVTK-ban kössön ki. A megye, a város vezetése azonban évtizedeken át kizárólag a vasgyári munkásemberek feszültségoldó szelepeként tekintett a focira. A klub 1940-ben vívta ki először az első osztályú tagságot, majd a szocializmus évtizedeiben folyamatosan ingázott. A DVTK 1974-1984 közötti tíz évben ért fel kvázi a csúcsra azzal, hogy egyszer sem esett ki az élvonalból – ezt ismételte meg 2011-21 között –, sőt ezalatt bajnoki bronzot (1979), két kupát (1977, 1980) nyert a többek közt Veréb György, Salamon József, Tatár György nevével fémjelzett aranygeneráció.
A rendszerváltást követő húsz évben azonban a helyzet csak romlott. A magyar futball legsötétebb korszakában inkább a szerencsevadászok éltek meg, akik tulajdonosként is kizárólag rövid távban gondolkodtak. Nem volt ez másképp Diósgyőrben sem, ahol a totális koncepciótlanság és alulfinanszírozottság következtében az 1990-2010 közti húsz évben háromszor is kiesett a csapat az első osztályból (1993, 2000, 2010). 2000 nyarán a labdarúgóklub lényegét tekintve megszűnt, a hetedosztályban indult újra szurkolói kezdeményezésre, majd huszárvágással a Borsod Volán SE-vel egyesülve mégis az NB II-ben folytatta az idényt. 2004-ben, amikor visszajutott az első osztályba, a licencproblémák miatt egyszerre két „Diósgyőr” edzett a pályán, végül a Détári Lajos által vezetett csapat ellenében a Kiprich József-féle maradt talpon.
Az éveken át tartó összevisszaság után Leisztinger Tamás 2010 szeptemberében szerezte meg az akkor is éppen NB II-es klub többségi tulajdonrészét. A baloldaliként számon tartott üzletember megjelenése egybeesett a második Fidesz-kormány megalakulásával, amely a sportra, ezen belül a labdarúgásra stratégiai ágazatként tekintett és tekint azóta is, így a sportfinanszírozásban megnyíltak az állami pénzcsapok. A milliárdos szerepvállalása után normalizálódott a helyzet, a Diósgyőr azonnal visszajutott az élvonalba.
Az azóta eltelt tíz NB I-es évad, ha újabb aranykorszakot nem is, de a kiszámíthatóságot mindenképp elhozta. Úgy tudjuk, Leisztinger következetesen mintegy évi egymillió eurót áldozott a futballra saját vagyonából. A 2011 és 2016 között ez még elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a 2013 nyarán Diósgyőrbe érkező Kovács Zoltán sportigazgató például Elek Ákos, Rudolf Gergely, Kádár Tamás szintű válogatott játékosokat szerződtessen, és velük Tomiszláv Szivics edző 2014 nyarán ötödik helyen zárjon a bajnokságban, illetve újra kupadöntőbe jusson (ezzel 18 év után a DVTK újra európai kupaszereplést vívott ki).
A nagyratörőbb álmokat, sikeresebb klubot vizionáló, és ehhez növekvő anyagi forrást remélő Kovács azonban utóbbit nem kapta meg, egy év után távozott. A klub költségvetése ezután sem, vagy nem olyan mértékben nőtt, mint a vetélytársaké, így az elmúlt négy bajnoki évadban a DVTK már korántsem vitézkedett, idén januárban pedig Leisztinger is kiszállt. A helyére érkező új többségi tulajdonos, Szijj László ugyan NB I-es klubot vett, de a belépője után bő negyed évvel már a másodosztályban finanszírozhatja csapatát, ahol jelentősen kevesebb a központi MLSZ-forrás.
A stadion nem a Diósgyőr sikere
„Volt itt magyar edző, spanyol vonal, Bódog Tamással németes gegenpressing. Ez a kapkodás eredményezte az elmúlt négy év szenvedését, az állandó tűzoltást. A mostani szerb-horvát-bosnyák légió idevezénylése is csak azt jelzi, hiába az új tulajdonos, ettől még a vezetésben maradt a rövidlátó gondolkodás.
Ráadásul a dél-balkáni zsoldoshadsereg számára láthatóan még a ZTE és az Újpest elleni ki-ki meccs is csak egy volt a sok közül. A szurkolók egyöntetű véleménye: nem éreztük azt, hogy élet-halál kérdés lenne a bennmaradás számukra
– tolmácsolta a lelátó véleményét a 24.hu megkeresésére Emődi Zoltán, az amigeleken.hu szurkolói oldal főszerkesztője.
„A klub válasza az a kiesésre, hogy tíz évig első osztályúak voltunk, ezalatt edzőközpont és stadion is felépült és ez milyen szép siker. Ez de facto igaz, de a szurkolók az utóbbi kettőre például egyáltalán nem tudnak a klub sikereként tekinteni. A stadion és az edzőközpont ugyanis teljes mértékben az állam gondoskodásának, sportkoncepciójának köszönhető, nem pedig a DVTK vezetésének. A klub és annak vezetésének sikere a sportpályákon elért győzelmekben kellene testet öltsön. Ehhez képest az elmúlt négy évben pengeélen táncoltunk, nem csak futballban. Most meg kiestünk, amire már hetek óta lehetett számítani, fel lehetett volna készülni. Ennek ellenére hétfő délig semmi magyarázatot, érvelést, jövőképet nem lehet olvasni a klub honlapján (magáról a kiesésről hétfőn este jelent meg egy közlemény – a szerk.), bezzeg a 2,3 milliárdos sportágfejlesztési, illetve a 3,8 milliós átoltottság pozitív propagandája az megy” – folytatta Emődi.
Hozzátette, a klubban 49 százalékban tulajdonos a város, azaz ő, mint minden Miskolcon lakó szurkoló, joggal érzi magát tulajdonosnak.
Az őszinte kommunikáció mindig előrébb visz, mint a ködösítés. A sportban végképp. Itt a politikával ellentétben nem működik a mellébeszélés, a féligazságok, részsikerek felnagyítása. A meccs végén ugyanis feketén-fehéren ott virít a végeredmény. Ha négy fordulóval ezelőtt kiállnak, és azt mondják, ha kiesünk ez lesz, ha bent maradunk az, akkor látnánk valami számonkérhető koncepciót. Ilyen azonban nem történt, mert ahogy évtizedek óta, valószínűleg most sincs idea. Ez fáj a leginkább, és ezért látom borúsnak a jövőt
– nyilatkozta elkeseredetten a vezérszurkoló, aki leginkább a helyi kötődésű labdarúgók visszacsábítását és a saját utánpótlásban folyó munka fejlesztését tartaná kívánatosnak, „mert ők legalább tudják, mit jelent a Diósgyőrért küzdeni.”
A borsodi futball jövője, az azonnali visszajutása már csak azért is kérdéses, mert a januárban igazolt légiósok vélhetően lelépnek, ahogy a csakfoci.hu információja szerint Zoran Zekic edző is megy haza velük. A lap úgy tudja, már a héten új magyar edző jöhet, akinek lényegében a nulláról kell csapatot építenie. A helyzet bizonyos szempontból kísértetiesen hasonlít 2010 nyarára, amikor a kiesést követően augusztus 15-én az első, REAC elleni NB II-es mérkőzésre csak 14 játékossal tudott kiállni a DVTK, és a 89. percben Giák Tamás cserekapus középpályásként lépett pályára.
Ha az új tulajdonos politikai kapcsolatrendszerének, ergo egyelőre kimeríthetetlen anyagi forrásainak hála ilyen nehézségekkel tán nem kell számolnia a Diósgyőrnek, de azzal mindenképp, hogy a keret kevés rutinos, a sok légiós mellett néha még pályára is lépő magyar labdarúgói közül például Hegedűs Jánost, Molnár Gábort, vagy éppen Márkvárt Dávidot nehéz lesz a másodosztályban tartani.
Ahogy az elmúlt évtized azt is megmutatta, hogy lehet itt patinás múlt és vastag pénztárca, de még a Fradinak és a Vasasnak sem sikerült egyből a visszatérés.
