Székesfehérváron született, ahol mindenki Videoton-játékos szeretne lenni, mégis a Főnix-Gold FC labdarúgójaként kezdte, majd onnan igazolt Ausztriába is. Miért a kis klub, miért nem a Vidi?
Azért Főnix-Gold, mert apa. Ment a saját szakmai elképzelése után és ezért két másik szülővel 2007-ben alapított egy egyesületet. Ebben az évben lettem először igazolt labdarúgó. Úgy néz ki, elég jól dolgoztak, mert sok jó játékos ment már ki onnan, például Csoboth Kevin (Benfica) és Bolla Bendegúz (Fehérvár FC). A korosztályomból szinte mindenki focizik valahol, többen egészen magas szinten. Láthatóan a karrieremnek is jót tett, hogy ott ismerkedtem meg az alapokkal.
14 évesen mégis kikacsintott egy évre az MTK-ba, aztán gyorsan hazatért az „apaegyesületbe”.
Két ok miatt kellett váltanom. Egyrészt, mert apuék akkor még csak 14 éves korig dolgoztak a gyerekekkel a Főnixben, ilyen értelemben kinőttem a klubot. Másrészt 16 éves korom előtt nem igazolhattam külföldre, ezért a fejlődésem szempontjából fontos volt, hogy akadémiára igazoljak. Így esett az MTK-ra a választásunk. Ekkor már sokszor edzettem Salzburgban, nagyon sokat jelentett, hogy korán belekóstolhattam ebbe a profi légkörbe.
Hogyan tanult mindeközben?
Online, magántanulóként, köztes és év végi vizsgákkal. Most érettségiztem volna, de a koronavírus miatt nem kockáztathattam a hazautat és a karantént, ezért elhalasztottam jövőre.
Miért nem maradt az MTK-ban?
Mert nem játszottam, csak egy-egy félidőt, azt is inkább csereként. Mentálisan nehezen emésztettem meg, miként lehet az, hogy miközben agyba-főbe dicsérnek, csak csereként jutok szóhoz.
Pedig a teljesítményére nem lehetett panasz. Az MLSZ adatbankja szerint 27 bajnoki és mindössze 1200 játékperc alatt 19 gólt lőtt, és bár azt nem jegyzik, nyilván legalább ennyi gólpasszt adott. Mivel magyarázták, hogy csak félidőnyi játékidőt kapott az a labdarúgó, akit már akkor a magyar futball legnagyobb ígéreteként tartottak számon?
Apa és a menedzserem, Esterházy Mátyás is próbálta elmagyarázni, hogy valószínűleg úgy gondolkodtak az agárdi akadémián: ha nem edzek egész héten náluk, akkor ne legyek kezdő és ne játsszak teljes bajnokit. Amikor nagyon kellett, persze kezdtem. Például a DVSC elleni U16-os bajnoki döntőn – azon a mérkőzésen múlt az MTK bajnoki címe. Miután rúgtam egy négyest és eldőlt a meccs, lecseréltek a 79. percben.
Feltételezem, már amikor átigazolt, tudták az edzés-meccs felállást. A tehetsége teljes körű támogatása, kibontakoztatása helyett inkább kihasználták?
Ezt egyáltalán nem éreztem. Tök jó kapcsolatot ápoltunk, ápolunk az MTK-val. De tény, megfelelő játékperc nélkül egy percet sem akartunk ott eltölteni, ezért nem vállaltuk a folytatást. Muszáj volt a 16 éves születésnapomig megoldást találnunk. A döntést az is elősegítette, hogy egy év alatt a Főnix is átalakult, lett U17-es és U19-es csapat is, apu pedig garantálta a játékpercet.
A péntekenkénti edzés és az azt követő bajnoki elég összehasonlítási alapot adhat ahhoz, hogy megmondja, miben különbözött a Főnix-Gold felkészítése az MTK akadémiai módszerétől?
Teljesen más készségekre feküdtek rá apuék. Hat és tizennégy éves korom között csak kispályán edzettem. A tökéletes technikai tudás elsajátítására irányult apuék minden törekvése, miközben az MTK-nál már csapatszintű mozgásokat, a taktikai elemeket gyakoroltuk.
Előbbi inkább hasonlít a futsal-, mint nagypályás képzéshez.
Valóban.
A Főnixben a bajnokságban is játszottak, vagy csak tornákon vettek részt?
Is-is. De 14 éves korunkig a tornák domináltak, télen és nyáron is sokkal több külföldi túrán vettünk részt, mint általában szokás a magyar klubokban. Ez inkább előny volt számunkra.
Utóbbi a szakmai koncepció része volt?
Hogyne, ott tudnak felfigyelni ránk.
Miben különböztek a salzburgi edzések a magyartól?
Teljesen más olyan szempontból, hogy meg kell küzdened a helyedért. Már 14 évesen azzal szembesültem, hogy van huszonöt olyan képességű játékos, mint én, és a csapatba kerülésnél nem nézik, honnan jöttél. Csak az dönt, ki, mennyit és hogyan dolgozik, hogyan teszi oda magát.
Édesapja sem kényeztette el.
Nem is a Főnixről beszélek.
6-7 éve kint voltam egy Főnix-Gold – Vasas Kubala Akadémia meccsen, ahol előbbi 2000-es születésű játékosai 10-1-re verték a piros-kékek 2001-eseit. Édesapja keményen leüvöltötte a játékosok fejét a győzelem után. A vasasos szülők nem értették a siker utáni edzői reakciót.
Lehetett volna 20-1-is.
A kör közepén állt egy magas srác, azzal kiabált a legjobban.
Velem?
Igen.
Nem nagyon akadt olyan meccs, amely után ne tette volna meg, ha indokoltnak gondolta.
Ennyire maximalista?
Az nem kifejezés.
Zavarta, vitatkoztak emiatt?
Nem keveset.
Hogy zajlott egy-egy ilyen vita?
Leüvöltötte a fejemet, én meg kussban maradtam. Maximum motyogtam az orrom alatt a magamét. De sok választásom nem lehetett, az volt, amit ő mondott.
Többnyire egyetértett a meglátásaival?
Annyi idősen nem mindig. Rosszul esett, mert rúgtam a gólokat, adtam a gólpasszokat, azt gondoltam, mindent megtettem.
A mendemondák szerint reggel labdával kelt, este azzal feküdt, nem kellett nógatni. Vagyis azért terrorban nem tartotta.
Persze, hogy nem. De ha valamit edzésen vagy meccsen nem úgy csináltam, ahogy kérte, megkaptam a magamét.
Édesanyjának mi a szerepe abban, hogy 19 és fél évesen nyolcszoros magyar válogatott, háromszoros osztrák bajnok, a Bundesliga legjobb játékosa, a világ nagy klubjai által körüludvarolt labdarúgóvá vált?
A foci részébe nem szólt bele, bár ő is ott volt minden tornán, és szurkolt nekünk. Ő biztosította a nyugodt hátteret. Például mire edzésből hazaértünk, mindig finom kajával várt minket. Összességében minden szeretetével tűrte a férfiak szenvedélyét.
Miközben a Főnixben kifejezetten Szoboszlai Dominikra épült a mindenkori csapat játéka, Salzburgban egy volt a világ négy égtája felől érkező 25 labdarúgó közül. Hogy élte meg ezt a jelentős különbséget?
Nem volt egyszerű. Úgy mentem ki, hogy németül nem tudtam, angolul csak kicsit. Kizárólag a játékommal tudtam elfogadtatni magam. Első edzéstől keményen dolgoztam. Ha nem így teszek, kikészítettek volna.
Mit értsünk ez alatt?
Egyedüli magyarként valakinek a helyét veszélyeztettem. Itt Magyarországon lehet, nem fognak össze a játékosok, ha külföldi jön egy magyar helyére, de ott kőkeményen megteszik. „Ha a haverom helyére pályázol, kicsinállak” – vagy legalábbis megpróbálják. Ez a szemlélet.
Magyarországon inkább az a jellemző, ha egy csapatba összejön két volt jugoszláv, a kettő kicsinálja a poszt rivális magyart.
Ha így van, az baj. Ott kint pont fordítva működik. De velem szemben nem sikerült.
Hogyan próbálkoztak?
Már az első edzésen, amikor egyik passznál beálltam a labda és a védő, Nikola Stisic közé (Szerbiában született, de hétéves kora óta a Salzburg játékosa – a szerk.), konkrétan letépte rólam a megkülönböztető mezt. Kettészakadt, annyira rángatott.
Hogyan reagált minderre?
Miközben folyamatosan fedeztem a testemmel, a lábammal pedig távol tartottam tőle a labdát, csak könyököltem vissza, és nem engedtem hozzáférni. A végén megfogtam kézzel, csakhogy semmiképp se legyen az övé.
Viszonylag gyorsan elnyerte a társak szimpátiáját, mert miközben 2017-18-as bajnokságban ősszel már a Liefering FC-ben, az osztrák második vonalban játszott felnőtt bajnokit, illetve a Salzburggal az ifjúsági Bajnokok Ligájában lépett pályára, tavasztól már Marco Rose irányítása alatt az RB Salzburg első csapatában edzhetett, majd május 18-án az Austria Wien ellen bemutatkozott az osztrák első osztályban is. Milyen edző Marco Rose?
Kemény. Nem egyszerű eset, de remek edző. A pályán kifejezetten kéri, hogy hangosan beszéljenek, segítsék egymást a játékosok. Az öltözőben, ha sor került a meccselemzésre, mindig megkérdezte a játékosok véleményét is. Nem akart erőből, ha nekünk nem is tetszik, akkor is úgy lesz alapon, minden áron ő dönteni, hanem megpróbált közös nevezőre jutni.
Bárki elmondhatta a véleményét?
Persze.
Amikor a csapat előtt kérdezett, a 17 éves Szoboszlai Dominik is felnézhetett és szólhatott: mester, szerintem ez így vagy úgy jobb lenne a jövőben?
A fiatalabbak inkább azt csinálják, amit mondanak nekik. De a pályán, vagy azon kívül velünk is nyílt, őszinte kapcsolatot ápolt, partnerként tekintett a rangsorban még hátrébb lévő játékosokra is.
A felnőttek közé mennyi idő alatt illeszkedett be?
Kellett fél év, amíg megértettem, beláttam, már nem a Lieferingben edzek, sokkal több kell.
Olyan nagy a különbség az első és a második csapat között?
Jelentős. A Lieferingben csak csináltam a dolgomat, és felfelé lógtam ki. 33 meccsen rúgtam tíz gólt, adtam hét gólpasszt, azt hittem, ez elég a felnőtt csapatban. De nem.
Mi okozta a fő nehézséget, amitől eleinte nem tudta megugrani az első csapat szintjét?
Azt hittem, itt is én vagyok a király, elég ugyanaz az intenzitás edzéseken. Rose folyamatosan azzal szembesített, hogy baromira nem így van ez. Mindig helyre tett, őszintén elmondta a véleményét, mit, hogy kellene csináljak, adta a jelzéseket, hogy térjek észhez. Ebből nekem eleinte az jött le, hogy az edző a hülye. Holott nyilván én voltam. Ez a helyzet egy idő után azt az érzést váltotta ki belőlem, hogy ez itt nem fog menni. Megkértem a menedzseremet, keressen nekem egy olyan csapatot, ahol játszani tudok. Lett volna lehetőség, sok neves klub figyelt már akkor is. El is repültünk az egyikhez, de utazás közben valami megfordult bennem, mert egyszer csak azt mondtam: „Figyelj Matyi, meggondoltam magam, mégse akarok eligazolni, menjünk vissza Salzburgba, beleállok én ebbe a történetbe”. Visszarepültünk, bekopogtam Rose edző ajtaján, és azt mondtam:
Ezután rátettem egy lapáttal. Máshogy edzettem, másképp is néztem ki a pályán. Ennek köszönhetően 2019 márciusában a Napoli ellen megkaptam a lehetőséget az Európa Ligában. Jól ment, adtam egy gólpasszt Munas Dabburnak. Ma már úgy tekintek vissza az egészre, ha nem Marco Rose lett volna az edzőm, most nem ülnék itt.
Nevezhetjük ezt a felnőtté válás folyamatának?
Ez az egy év, hogy végül nem futottam el a feladat elől, amely elé Marco állított, nem csak labdarúgóként, emberileg is komoly érési folyamatot jelentett számomra. Igaza volt. Kellett a keménysége ahhoz, hogy az öltözőben a tehetséges gyereket valóban elfogadják, és ma már a teljesítményemmel és a személyiségemmel is vezéregyéniség lehessek.
Marco Rose 2019 nyarán a Mönchengladbackhoz távozott, és a helyére Jesse Marsch érkezett az RB-család New York-i leányvállalatától. Újabb csatát kezdhetett egy olyan edzővel, aki másképp nyúlt a csapathoz. Az új felállás miatt többször tolódott a bal szélre, mint korábban, amikor inkább tengelyben tűnt fel. Fél évig úgy nézett ki, nem annyira testhezálló ez a szerepkör. Hogy élte meg a változást?
Teljesen mást játszottunk. Míg Rosénál többnyire gyémánt alakzatban felállva, a nyolcas pozícióban, valóban dominánsan középen játszottam, addig Marschnál 4-2-2-2 ben többször a szélső középpályás posztjáról indulok támadásvezetéskor. Amit most játszunk, az eleinte nem ment, meg kellett szokjam, tanuljam, de tavasszal már ráéreztem, és nagyon bejön.
Az egyéni statisztikai mutatói mindenképp ezt mutatják.
Jelenleg tendencia, hogy a játékszervező játékosok gyakran indulnak szélről befelé. Az edzőm is ezt várja tőlem, és a támadásainknál kellő szabadságot biztosít ahhoz, hogy agresszíven támadni tudjam a szabad területet, keressem a passzsávokat. Más kérdés, hogy védekezésnél maximális fegyelemmel kell felvegyem az általa megszabott pozíciót.
Jesse Marsch-sal milyen a viszonya?
Nagyon jó.
Megint más szemlélet?
Merőben. Kicsit nyugisabb, csak akkor beszél angolul, ha ideges. Jóban vagyunk nagyon.
Megosztotta a közvéleményt, amikor Bernd Storck először behívta a válogatott bő keretébe. Még első osztályú meccse sem volt, így sokan azt kérdezték: mit tett le az asztalra ez a gyerek? Ehhez képest akadt olyan válogatott labdarúgó, aki az első edzések után azt mondta, amikor rákérdeztem: ilyen éretten, felnőttesen futballozó 16 és fél éves magyar labdarúgóval még nem találkozott. Ez a tudatos játék minek köszönhető?
A salzburgi éveknek. Maximálisan tudatos futballra neveltek.
Itthon inkább az a szemlélet, a tehetség fiatal korában hadd csináljon, amit akar, ne mondjuk meg, mit tegyen, mert a folytonos leszabályozással kiöljük belőle a kreativitást.
Három év alatt nekem is szigorúan megtanították a klub filozófiáját, a Salzburg pressingre épülő csapatjátékát. Ehhez kellő alapot nyújtott a Főnixben megszerzett technikai tudásom, és a kettőt együtt tudom kamatoztatni azóta.
Dárdai Pál és Bernd Storck is többször elmondta, a válogatottban azért is ragaszkodnak Szalai Ádámhoz, mert a magyar centerek közül az egyetlen, aki hibátlanul kezdi meg és irányítja elölről csapatszintű védekezést. Az is megfigyelés, miszerint Szalai előszeretettel veszekszik a mögötte játszókkal, ha nem azt csinálják az ellenfél labdakihozatalakor, amit kell. 2019 márciusában, a szlovákok elleni első Eb-selejtezőn, az első válogatottsága alkalmával egyszer nézett hátra Szalai, hogy jó helyen áll-e, megfelelő ütemben, megfelelő helyre mozog-e, és nem jött a leszúrás.
Ebből nekünk sosem akadt vitánk. Ha látott is veszekedést, azt nem nekem szánta, hanem mögém valakinek. Azt is azért, mert ha a letámadásnál csak egy ember késik, nem jó ütemben, vagy nem jó területre fut, borul az egész. Én nyilván nem mondok semmit, mert a korom miatt nem feltétlenül nekem kell a leghangosabbnak lenni. De Ádám, akivel a RB Salzburg rendszere és a német iskola hasonlósága miatt egy nyelvet beszélünk, kellő tekintéllyel rendelkezik ahhoz, hogy megtegye, ha szükségesnek látja.
Egyes sajtóhírek szerint a válogatott öltözőben mégis keményen megmondta a magáét.
A „kiskokós” történetre gondol?
Arra, illetve az állítólagos szóváltására Marco Rossival.
Ez egy óriási baromság. Szó sem volt arról, hogy azt mondtam volna, idén több BL-meccsem van, mint neki bajnokija a Vidiben.
Bárki megkérdezheti tőle, hogy nem történt ilyen. Persze, van önbizalmam, emiatt rám süthetik, hogy nagy a mellényem, de azért ennyire nem nagy.
Mi jut eszébe először, amikor meghallja, magyar labdarúgó-válogatott?
Természetesen az, hogy rendkívül fontos. Minél több válogatott meccs, minél többször kijutni az Eb-re a jövőben.
A világbajnokságra nem?
Arról álmodunk, de ahhoz még nagyon sokat kell tenni.
Eb-re lát esélyt?
Ha nem látnék, nagy baj lenne. Úgy megyünk fel majd ősszel is Bulgária ellen a pályára, hogy van sansz.
Szabadidejében mivel foglalkozik?
Nincs sok szabadidőm.
Ne vicceljen, napi egy edzés mellett?
Általában délelőtt tízkor van edzés. Nyolc, fél kilencre megyek, és délután háromig maradok. Utána vásárolgatok, beülünk enni valamit a barátaimmal, hazamegyek, pihenek, playstationözök.
Utóbbi a kedvenc kikapcsolódás?
Már nem annyira, mint régebben. Inkább mozgok a városban.
Belakta már Salzburgot? Saját lakása van?
Bérleményben lakom.
Miért nem vesz sajátot?
Jó kérdés. Még nem gondolkoztam rajta.
Egy momentán 30 millió euró értékű fiatalembernek mit jelent a pénz?
Az, hogy mennyit érek?
Kezdjük azzal. Végül is magasan a valaha volt legmagasabb piaci értékű magyar labdarúgó jelenleg, ha ki is fizeti valamelyik komolyabb klub, akkor végképp.
Ezért én megdolgoztam. Egészen kiskorom óta minden reggel elmentem edzeni, vagy csak iskolába, de utána minden délután edzettem, majd ettem és lefeküdtem aludni.
A salzburgi öltözőben a játékosok szemében mértékadó az, hogy kinek mekkora a piaci értéke? Befolyásolja ez az öltözői hierarchiát?
Ott kint egyáltalán nem.
Pedig Magyarországon úgy hírlik, ez is előfordul.
Jelenleg nemcsak Salzburgban, de az egész osztrák Bundesligában én vagyok a legértékesebb labdarúgó. Mégsem befolyásol ez semmit az öltözőben. Azért mert én vagyok a legdrágább, se nagyobb, se kisebb szavam nincs annál, mint más társamnak a csapatban, akinek kevesebb a piaci értéke. Például Zlatko Junuzovicra mindenki úgy néz, hogy van 188 német Bundesliga-meccse a Werder Bremen játékosaként, nem pedig úgy, hogy „csak” tizedannyit ér a piacon, mint én. Az út bejárása, a 188 Bundesliga- vagy Premier League- vagy La Liga-meccs többet ér, mint az, hogy aktuálisan mennyit kóstálsz az átigazolási piacon. Ha én ezt elértem, már mondhatok neki valamit.
A játékosok értéke a klub gazdasági osztályának fontosabb, mint az öltözőnek?
Meglehet. Nekem azzal kell a társaim szemében elismerést kivívnom, ahogy játszom. Persze a piac azzal áraz be, ha jól játszom. De a másik oldalról: Salzburgban az idősebb játékosok sem olyanok, akik lenézik vagy féltékenyek a 19 évesre, aki adott esetben piaci értelemben értékesebb portéka. Nem kérdezik, nem éreztetik azt, hogy mit keres ez itt.
Rendkívül fiatal a Salzburg kerete, de azért a tengelyt rutinosabb labdarúgók alkotják. Andreas Ulmer, a csapatkapitány 35 éves, a már említett Junuzovic 33. Mennyire segítőkészek az idősebbek a feltörekvő fiatalabbakkal?
Maximálisan. Az első napomon már öten odajöttek, kérdezték, miben segíthetnek. Itt az egész rendszer erre épül. Olyan karakterű idősebb játékosokat igazol a klub, akik elfogadják, hogy segítik a fiatal játékosokat, és a pályán, az öltözőben átadják a tapasztalatukat, a tudásukat.
Mi a véleménye a pénzről mint elkölthető eszközről?
Ezzel a kérdéssel soha nem foglalkozom.
Van, és kész?
Ha így vesszük, persze. Azért is dolgozom, hogy pénzt is keressek, amiből megélek, amiből a családom majd megél. De nem én kezelem a pénzemet, hanem apa és a menedzserem.
Elég márkás ruhában érkezett, úgy látom, elegendő zsebpénzt kap ahhoz, hogy bevásároljon a kedvenc divatmárkájából, el tudjon menni moziba, étterembe, stb.
Túl nem fizetnek apáék, de kicsi azért jut (nevet). A lényeg, hogy bár apuék mindig elmondják, hogy mibe fektetik a jövedelmemet, így kvázi közösen döntünk, mégsem kell ezzel foglalkoznom. Csak focizom, aztán jön, amennyi jön.
Sok helyen nem annyira, de Magyarországon tabutéma: mennyit keres?
Ausztriában sem nyilvánosak a futballistafizetések…
És érzékeltetni tudja a nagyságrendet anélkül, hogy számokat mondana?
Olyan anyagi biztonságban élek, amely kellő hátteret nyújt arra az esetre is, ha ne adj isten holnap abba kellene hagyjam a futballt. Ha nem vagyok totál idióta, akkor elvagyok életem végéig. Ahogy fontos az is, ha idővel meglépem a következő lépcsőfokot, akkor ennek megfelelően becsüljön meg anyagilag is az új klubom.
A Salzburg és az egész liga legértékesebb játékosa a saját csapatán belül vezeti a fizetési rangsort?
Az öltözőben nem téma ki mennyit keres, de még tán az első háromban sem vagyok benne. Többen is jóval magasabb fizetést kapnak, mint én. Ez így normális, mert aki 16 évesen ír alá szerződést, az nem olyan feltételekkel ír alá, mint aki komoly karriert követően hazatér „tanárnak”. A fiatal játékosoknak az kell legyen a céljuk, hogy feljebb lépjenek. Azzal mindenki és minden téren jól jár.
Az egyéni karrierben mi a cél?
150 válogatott meccset szeretnék játszani.
És klubszinten?
Bajnokok Ligáját szeretnék nyerni.
Ahhoz a világ top hat klubjának valamelyikébe kell igazolni.
Igen.
Ralf Ragnickkal milyen a viszonya?
Ismerjük egymást, mivel ő a Red Bull család szellemi vezére.
Van személyes kapcsolata vele?
Találkoztunk már, persze, de még régebben.
Azért kérdezem, mert a nemzetközi és a magyar sajtó az AC Milant úgy kezeli, mint a 2000-es évek elejének topklubját, amelyiknek újra emelkedőben a csillaga. A világelitbe való visszakapaszkodáshoz, úgy hírlik, épp Ralf Ragnickot nyerték meg. Ha így történik, a német futballprofesszor egészen biztos, hogy a klubot és a csapat játékát a saját képére reformálja majd. Ehhez jól jönne számára egy, a módszereit, a kialakítandó játékstílust jól ismerő és nemzetközi szinten is alkalmazni képes playmaker. Itt jön képbe ön.
Normális esetben már menne a felkészülés a következő évadra, én meg itt ülök. A koronavírus miatt még mindenhol tart a bajnokság. Még el sem indult, augusztusra, szeptemberre tolódott az átigazolási piac. Ráadásul Ralf Ragnick nincs is a Milan alkalmazásában. Nincs miről beszélgetni.
Akkor ugyanaz a felvetés kicsit másképp: az olasz, az angol, a német vagy a spanyol topbajnokság a szimpatikusabb, melyik áll legközelebb a játékstílusához?
Nem azt mondtam, hogy a mostani, vagy a következő szerződésemből szeretnék BL-t nyerni, hanem életem során. Kiskorom óta ezért dolgozom.
Nem is klubot kérdeztem, hanem bajnokságot.
A spanyol és az olasz.
Akkor előbb utóbb a Real Madridba, a Barcelonába, a Juventusba vagy éppen az AC Milanba kell igazoljon.
Idővel kiderül.
Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu
