Dibusz – Lovrencsics, Blazic, Frimpong, Botka – Varga R. (Petrjak 76.), Spirovski, Gorriarán, Bőle – Lanzafame (Leandro 75.) – Finnbogason (Böde 80.).
Így állt fel a Ferencváros a Maccabi Tel-Avivval játszott Európa Liga-selejtező első meccsén, tavaly júliusban. Az 1-1-re végződő mérkőzés végül sorsdöntőnek bizonyult, a Fradi ugyanis idegenben vereséget szenvedett, és így az első adandó alkalommal kibucskázott az európai kupákból.
Közvetve a bukta Thomas Doll állásába is került, igaz, a német edzőt csak augusztusban, egy Paks elleni bajnoki döntetlent követően váltotta Szerhij Rebrov.
De vissza a Maccabi elleni párharchoz. Nézzük, hogyan festett a budapesti meccsen az FTC játékosainak átlagos pozíciója a pályán:
Blazic és Frimpong közül utóbbi jóval többet cipelte a labdát előre, ezzel viszont nagyrészt Spirovski elől szívta el a levegőt.
Bőle a baloldalon sokkal konzervatívabb futballt mutatott, mint Varga a másik vonal mellett, Lanzafame visszalépései miatt pedig túl közel került a középpályáról rendre feljebb lépő Gorriaránhoz.
Ha a passztérképet vesszük elő, még látványosabb, hogy Doll csapata nem volt képes folyamatos, átütő futballt játszani:
A Fradiban a leggyakoribb passzkapcsolat Dibusz kapus és Blazic középhátvéd között jött létre: ők összesen hatszor keresték egymást a pályán. Ez egyrészt nagyon kevés, másrészt látványosan világít rá arra, hogy a csapatrészek között nem volt érdemi összeköttetés a meccsen (az irányító Lanzafame mindösszesen kétszer passzolt előrefelé).
Nézzük meg ehhez képest, mit tudott a Fradi idén, szintén hazai pályán, a Maccabinál jóval többre taksált Ludogorec ellen:
Ami elsőre is látszik: szélesebb, szimmetrikusabb arcvonal, tisztább, egyértelműbb feladatkörök. Még látványosabb a kép, ha hozzávesszük a játékosok közötti passzkapcsolatokat is:
Sokkal több átadás, sokkal egyenletesebb eloszlásban, és mintha egyértelműen lenne átjárás, kapcsolat a csapatrészek között is. Haratin és Ihnatenko kifejezetten sokat volt játékban, de a legtöbbet mégis az a statisztika mutatja meg a Doll-érával szembeni különbségekből, hogy a leggyakoribb passzkapcsolat a Blazic-Lovrencsics (17) volt a meccsen.
A dolog persze ennél lényegesen plasztikusabb mutatókkal is megfogható.
Doll együttese azon a meccsen mindössze 0,66 xG-nek megfelelő minőségű helyzetet alakított ki, Rebrovék 1,03-ig jutottak. A Maccabi ellen a Fradi támadásainak mindössze 39 százalékával érte el egyáltalán a támadó térfelet, és csak 5 százalékban jutott el a tizenhatoson belülre – a bolgárokkal vívott hazai meccsen ezek az arányok 51 és 8 százalékra kúsztak fel.
A letámadás minőségét, és a presszing elleni játékot tekintve is jelentősen előrelépett a Fradi: a Maccabi ellen egy éve még mindössze támadásonként átlagosan 3,3 passzt tudott végrehajtani a csapat, miközben ellenfelének 12,7-et(!!!) engedett. Ez a Ludogorec elleni visszavágóra – ahol már a bolgároknak kellett rohanniuk az eredmény után – 10,7-re illetve 9,6-ra módosult.
Nem véletlen, hogy a szóban forgó meccseken három különböző balbekk is játszott a Fradiban (Botka, Heister, Civic), de a védekezés természetesen nem csak ezen áll vagy bukik: egyértelmű például, hogy az idei meccseken bevetett szélső, a norvég Tokmac sokkal többet és hatékonyabban segít be hátfalé, mint a Doll által ezen a poszton favorizált Bőle.
Ha a védekező párharcok hatékonyságát vizsgáljuk, a Fradi Rebrov alatt 53 százalékos hatékonyságon áll a BL-ben; Doll a két Maccabi-meccsen (tehát nem túl nagy mintán) 61,7 százalékot tudott felmutatni. Nem az tehát a különbség oka, hogy a Fradi erősebb, nagyobb, párharcokat jobban megvívó játékosokat vett, sokkal inkább, hogy a pálya más részein vívja meg ezeket a párharcokat. Lefordítva: van csapatjáték, van terv, van stílus, elképzelés.
Tavaly a Fradi minden ötödik passza hosszú indítás volt, idénre ezt a mutatót 13 százalékra tornázták le Rebrovék. Ha az engedett helyzetek minőségét (xG-mutató) nézzük, tavaly a két meccs alapján összességében 0,98-2,73 arányban maradt alul a Fradi, idén a Ludogorec elleni páros meccsre 1,77-3,97 jött ki. Ellenben a végeredmény nagyon nagyot változott, ami egyrészt a kapusteljesítményt – Dibusz élete meccseit hozta a bolgárok ellen -, másrészt az FTC helyzetkihasználását dicséri.
A Fradi mindkét Ludogorec elleni meccsen tíz feletti lövésszámot engedett az ellenfélnek (10 és 17), ezekből ráadásul 5, illetve 8 el is találta Dibusz kapuját. Még a hazai pályán egyébként a bolondulásig zavart máltaiaknak is volt 8/4 kaput találó próbálkozása az Üllői úton, ami annyit mindenképp megmutat, hogy ha a Fradi letámadása nem működik elég hatékonyan – például Lanzafaméval a pályán -, akkor nagyjából úgy jönnek át rajtuk az ellenfelek, mint kés a vajon.
Apropó Lanzafame: az olasz Doll egyik kulcsembere volt azon a néhány meccsen, amit eltöltött a német rendszerében, ám visszalépéseit nem sikerült stratégiai fegyverré tenni – az a támadó inkább tűnt egyénieskedő sztárnak, mint valódi csapatjátékosnak.
Rebrovnál talán éppen ezért nem is számít a legnagyobb kedvencek közé, ugyanakkor a Valletta elleni párharcban mintaszerűen használta ki erényeit: folyamatos visszalépéseivel egyrészt segítette a labdakihozatalt (a máltaiak letámadása meglepően hatékony volt), másrészt folyamatos létszámfölényt alakított ki a labdajáratáshoz. Plusz: azzal, hogy kimozgatta a védőket, területet szabadított fel Zubkovnak és Tokmacnak, akik a Fradi játékának fókuszpontjait jelentették az elmúlt meccseken.
A pályán ellenben szinte biztosan kisebb lesz a különbség a csapatok között, mint a Transfermarkton, erre ugyanis Rebrov rendszere, a Fradinál meghonosított csapatjáték minősége garancia.
(Az adatok és az ábrák forrása a WyScout.)
Kiemelt kép: MTI/EPA/Domenic Aquilina
