„Csoda az Anfielden” – harsogja címlapján az általában visszafogott, példásan távolságtartó, már-már szinte hűvös The Telegraph. „Letaglózó bukás” – kontrázik a hagyományosan sokkal szenvedélyesebb Marca. Mindez jól mutatja: az utóbbi évek leginkább sokkoló meglepetését, legcsodálatosabb sportélményét nyújtó mérkőzésnek nem csupán egyetlen olvasata van.
Egyik sem jöhetett volna létre a másik nélkül, és a másik sem lenne ennyire nyilvánvaló az egyik hiányában. Ez a futball örök igazságának tétele: minden hatás ellenhatást vált ki, minden győzelem egyben súlyos vereség, majdhogynem tragédia is egyben – a túloldalon.
A kezdőcsapatok
„Megmondtam a srácoknak az elején, hogy ez lehetetlen küldetés, és egyedül azért lehet bármennyi esélyünk, mert róluk van szó, és ők soha nem nyugszanak bele a vereségbe” – idézte fel a meccs előtti szavait Jürgen Klopp a lefújás utáni sajtótájékoztatón. És valóban: az európai kupák elődöntőinek történetében eddig mindössze kétszer fordult elő, hogy egy csapat az odavágón összeszedett háromgólos hátrányát eltüntetve képes volt fordítani – legutóbb 1986-ban, amikor a Barcelona a Göteborgot verve jutott a sevillai fináléba.
A Liverpoolból ráadásul sérülés miatt hiányzott a támadóalakzat két kulcsa, Mo Szalah és Roberto Firmino is, miközben a spanyol bajnokságban már matematikailag is győztes Barcelona az összes (!) kulcsemberét pihentethette a visszavágóra. Ez a kockázatkerülés már önmagában jól mutatta, hogy a 3-0-s előny ellenére Ernesto Valverde igenis tartott az angoloktól, ez pedig a meccselésén is tökéletesen látszott.
A Barca semmit sem változtatott az odavágóhoz képest, Valverde ugyanazt a kezdőcsapatot és ugyanúgy küldte a pályára, mint egy hete a Camp Nouban.
Az kockáztat igazán, aki semmit sem kockáztat
– szól Pep Guardiola legendás mondása, ami erre a helyzetre is igaz: a katalánok leplezetlenül és egyértelműen túlélni mentek az Anfieldre, ezzel pedig a Liverpool már a visszavágó nulladik pillanatában mentális fölénybe került.
Klopp ehhez képest a kényszerű változtatások mellett – az első meccsen sérülést szenvedő Naby Keita sem volt bevethető – is variált. Joe Gomez helyét a sokkal támadóbb szellemű, a bajnokságban tizenegy (!) gólpassznál járó Trent Alexander-Arnold foglalta el a védelem jobboldalán, Milner a középpálya baloldalára vonult át, Henderson pedig Shaqiri és Alexander-Arnold mellé csatlakozott a túloldalon. Wijnaldum helyett Origi lett a center, Mané pedig szokás szerint a baloldalról indult el befelé, helyet csinálva a Duracell-nyusziként közlekedő Robertson felfutásainak.
Klopp a kapujához szegezte a Barcát, mégis lendületből támadhatott. Hogyan?
A Liverpoolnak két fontos célja volt a meccs elején:
- a Barcelona kapujához minél közelebb labdához jutni,
- minél több gyors lefolyású, lendületes támadást vezetni.
Az első cél elérésének nyilvánvaló eszköze az agyig feltekert presszing lett: a Liverpool olykor hét játékossal szállta meg a Barca térfelét annak érdekében, hogy a labda felemelésére kényszerítse ellenfelét. A katalánok az első félidőben 27 (!) hosszú passzt voltak kénytelenek bevállalni, és ezek közül mindössze 8 (!) ment emberhez.
Az odavágón egy félidő alatt mindössze egyetlen passzt rontó Sergio Busquets most hétszer is rosszul avatkozott játékba a mérkőzés első felében, de ennél is beszédesebb, hogy a Barcelona egyetlen jó passzt sem tudott bemutatni a Liverpool térfelén az első hét percben. Amikor sikerült, már 1-0 volt az állás,
A gyors lefolyású ellentámadások vezetése érdekében a Liverpool bevetette egyik legkomolyabb fegyverét, a második labdák levadászását. Henderson és Milner is elképesztően magasra tolva játszott, ami nyilván őrült kockázatot jelentett védekezésben, de cserébe Klopp elérte, hogy a játékosai szinte minden lecsorgó labda környékén emberfölényben legyenek az ellenfél térfelén.
Bizonyíték: a Liverpool összesen 71 (!) szabad labdára csapott le a mérkőzésen, míg a Barca mindössze 56-ra. Ez több, mint 20 százalékos különbség, ami ezen a szinten bőven elég arra, hogy a mérleg nyelve lehessen egy ilyen kiélezett párharcban.
Meglepő: a hátvédek játéka hozta a döntő fölényt
Valverde ehhez képest nem aggódta túl a dolgot, a Barcelona leplezetlenül játszott kontrákra. A baszk edző ebből a szempontból egyébként kifejezetten hatásosan reformálta meg a katalánok játékát, amely sokkal pragmatikusabb annál, mint amilyen az évtized elején volt – az alkalmazkodás ilyen foka azonban ezúttal talán hiba volt, főleg, hogy egy idegenben szerzett góllal lényegében lezárhatta volna a párharcot a Barcelona.
Nagyobb baj persze, hogy az odavágóval ellentétben ezúttal a labda elleni játék sem működött tökéletesen a Barca oldalán. Egyrészt túl nagy terület nyílt meg a védelem és a középpálya között, másrészt a Liverpool sokkal agresszívabb játékának eredményeként Coutinho rengeteget sodródott befelé a baloldalon, ami megnyitotta az utat a felfutó Alexander-Arnold előtt.
Mivel a Liverpoolnál Fabinho lényegében egyedül védekezett a középpályán, és a szélső bekkek is magasra tolva játszottak, nagyon sok múlt az angolok két középső védője, Van Dijk és Matip játékán. Ehhez képest a két védő
A Liverpool belső védőivel ellentétben a Barca hátvédsora összesen négy szerelést tudott bemutatni, miközben az odavágó legjobbja, Jordi Alba játékon kívül vergődött, és egyáltalán semmit sem tudott kezdeni Alexander-Arnold szorításában.
Ezzel együtt a Barcának megvoltak a helyzetei az idegenbeli gólhoz, ám vagy a játékosok hoztak félelmetesen rossz döntéseket kulcsfontosságú helyzetekben (Alba kétszer), vagy Alisson védett ihletett állapotban a kapuban.
Robertson sérülése miatt a félidőben Jürgen Klopp került lépéskényszerbe, ő pedig döntött is: Milnert vezényelte vissza balhátvédbe, a középpályára pedig érkezett az első meccsen borzalmasan játszó Wijnaldum.
A húzás tökéletesen bejött, a második félidő elején a holland játékos két perc alatt szerzett két góljával padlóra küldte a Barcát. Mindkét esetben a szélen szedte darabokra a Barcát a Pool: előbb Alexander-Arnold semmisítette meg egy labdaszerzéssel az ekkor már jobbára csak zavartan kóválygó Albát, majd Shaqiri beadása (szintén a Barca bal oldaláról és mellesleg ez volt az első jó passza a meccsen az ellenfél védőharmadában) találta meg tökéletes helyen Wijnaldumot. Origi mindkétszer remekül manipulálta a védők mozgását a helyezkedésével, így
0-3 után Valverde Semedo becserélésével próbált kozmetikázni a játék képén, de az alapállás nem változott, a Barcelona túlontúl defenzíven és passzívan játszott, nem ritkán 8-9 emberrel védve a tizenhatos környékét. Ezen a baszk edző előbb Semedo, majd Malcom pályára küldésével igyekezett javítani valamelyest, de ez csak részben jött be, mert a Liverpool továbbra is gond nélkül találta meg az üres területeket a katalánok védelme és középpályája között.
A pont az i-re ezzel együtt a mindössze 20 éves Alexander-Arnold pofátlanul zseniális szöglete volt, amit a fontos gólok felelőse, a cserepadról elővakart Origi bombázott Ter Stegen kapujába, konkrétan hülyére vették a Barca figyelmetlen védelmét:
A belga Origit korábban sokan már elüldözték volna a Liverpooltól, ennek megfelelően idén mindössze két meccset játszott végig a szezonban. Összesen hat gólja van, ezek azonban többnyire életbevágóan fontosak:
- az Everton elleni városi rangadón ősszel az utolsó pillanatban harcolta ki a győzelmet,
- a hétvégén a Newcastle ellen a 88. percben köszönt be, életben tartva a Liverpool bajnoki reményeit,
- kedden este pedig a Barcelonának vágott kettőt a BL-elődöntőjében (korábban még egyetlen gólja sem volt a sorozatban).
Összegzés
Klopp a meccs végén – érthető módon – csapata mentális erejéről, küzdeni tudásról áradozott, és igaza is volt: ez a fordítás leginkább a szív és az akarat diadala volt a papírforma felett. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ezek a dolgok és a szakmai-fizikai felkészítés milyen erősen hatnak egymásra. A Klopp által előszeretettel alkalmazott letámadásos filozófia ráadásul ebből a szempontból különösen fontos terület, lévén a kollektív csapatmozgások és a fokozott fizikai igénybevétel miatt megfelelő mentális felkészítés, agresszivitás nélkül megvalósíthatatlan.
- Klopp tökéletesen implementálta saját személyiségjegyeit a csapatára, ami mostanra abban öltött testet, hogy
- a Liverpool olyan tökéletesen működő harci gépezetté vált, amelyben lényegében szabadon cserélgethetőek a csavarok, és majdnem mindegy, hogy Szalah, Firmino, vagy éppen Origi, Wijnaldum és Shaqiri kapnak lehetőséget a legfontosabb posztokon.
A Barcelona ezzel párhuzamosan mindent megmutatott azokból a problémákból és erényekből, amelyek rányomták a bélyegét a csapat legutóbbi szezonjaira.
Az argentint a visszavágón leradírozta Fabinho és Van Dijk, nem is volt rá válasza Valverdének. Újra kiütközött, hogy Sergi Roberto kényszer-jobbhátvéd, és az is minden korábbinál látványosabban jött szembe, hogy mennyire felesleges volt a Neymar-pénz nagy részét a hasznavehetetlenül vergődő Coutinhóra elégetni. Az odavágón ellenben látszott az is, milyen előnyökkel jár az, hogy a Barca képes reaktívan játszani, hogy milyen lehetőségek rejlenek Alba játékának kiaknázásában.
Nem lehet megkerülni azt sem, hogy Ernesto Valverde zsinórban második szezonjában esik ki háromgólos előnyből idegenben (tavaly a Roma 1-4 után 3-0-lal ejtette ki a katalánokat) – ilyen „bravúrra” eddig egyetlen edző sem volt képes az BL-történetében. Az egyedüli közeli példa talán Carlo Ancelottié, aki 2004-ben előbb a Deportivo elleni negyeddöntős párharcban tékozolt el egy 4-1-es előnyt, majd egy évvel később félidei 3-0-s vezetésről bukta el a Liverpool elleni, Isztambulban játszott BL-finálét.
Az olasz edző válasza akkor és ott az volt, hogy kidobta a kétcsatáros játékot (korábban a Milan szinte minden nagy meccsen 4-4-2-es felállásban játszott, a középpályán gyémánt alakzatban): átállt a kontra ellen jóval kevésbé sebezhető 4-3-2-1-es karácsonyfa-alakzatra, immár plusz egy védekező középpályással (Ambrosini) az egyik csatár helyén, és 2007-ben már ezzel a formációval nyert újra BL-t a csapattal.
Hogy aztán Valverdének vajon lesz-e ideje hasonló szerkezeti váltásokat kiokoskodnia a Barcelonánál, egyelőre még nem tudható, az viszont már tény: 2013 után először idén biztosan nem spanyol győztese lesz a Bajnokok Ligájának.
Kiemelt kép: Alex Livesey – Danehouse/Getty Images
