Pedig csak egy baráti invitálásnak indult.
1949 februárjában az olasz és a portugál válogatott Genovában játszott egymással, és Francisco Ferreira, a portugálok csapatkapitánya megkérdezte az olaszok sztárját, Valentino Mazzolát, nem jönne-e el csapatával, a korszakot uraló Torinóval Lisszabonba, ahol a búcsúját tervezgető Ferreira tiszteletére rendeznek meccset májusban.
Mazzola igent mondott, és a Torino az olasz szövetségnél közbenjárva április 30-ra előrehozta az Inter elleni bajnokiját, amely 0-0-ra végződött Milánóban. A döntetlen azt jelentette, hogy a Torino négy körrel a vége előtt öt ponttal vezetett az Inter előtt, ami a kétpontos rendszerben meglehetősen komoly előnynek számított, így Feruccio Novo elnök beváltott az ígéretét, korábban ugyanis azt mondta, ha Mazzoláék nem kapnak ki a milánóiak ellen, akkor elengedi őket Ferreira búcsúmeccsére.
A május harmadikai lisszaboni gálameccs remekül sikerült, a kilátogató 40 ezer nézőt alaposan kiszolgálta a két csapat, a Benfica 4-3-ra győzött, a Torino pedig részesült a bevétel egy részéből, vagyis mindenki jól járt.
Másnap a Torino játékosok hazaindultak, felszálltak a hárommotoros Fiat G.212 típusú gépre, és a pilóta, Pierluigi Meroni helyzetét nehezítette, hogy Észak-Olaszország felett pocsék volt az idő, zuhogott az eső, a felhők pedig nagyon alacsonyan szálltak.
Misur Tamás a Nagy olasz futballkönyv első kötetében azt írta, az is felmerült, hogy gép Torino helyett Milánóban száll le, de végül elvetették ezt a lehetőséget. A vihar miatt meglehetősen rosszak voltak a látási viszonyok, ráadásul a rádióadás is akadozott, a pilóta utoljára 17.00-kor tudott kommunikálni az irányítótoronnyal.
A későbbi vizsgálatok azt igazolták, hogy a magasságmérő is elromolhatott, beragadt 2000 méternél, ez is megzavarhatta a pilótát, aki már megkezdte a süllyedést a leszálláshoz, és túl későn észlelte a bajt.
Az irányítótorony 17.05-kor megpróbálta felvenni a kapcsolatot a géppel, de már nem jött a válasz. A katasztrófában a gépen utazó mind a 31 ember életét vesztette:
- a 18 játékos, köztük a budapesti születésű, de a csehszlovák válogatottban szereplő Schubert Gyula,
- a klubvezetők, köztük a korszak egyik legnagyobb formátumú edzője, az akkor már technikai igazgatóként dolgozó Egri-Erbstein Ernő és a csapatot irányító, korában a második világháborúban két, majd a Torino ifjúsági csapatával egy harmadik repülőgép-balesetet túlélő Leslie Lievesley,
- három újságíró, valamint a repülőgép négyfős személyzete.
Az akkori szövetségi kapitánynak, Vittorio Pozzónak és Novónak jutott az a kegyetlen feladat, hogy a helyszínen azonosítsa az áldozatok holttestét. A szerencsétlenséget néhányan megúszták, a második számú kapus, Renato Gandolfi, a térdsérüléssel bajlódó Sauro Tomà, valamint a fiatal, az útlevéligénylést későn benyújtó Luigi Giuliano nem tartott a csapattal, ahogy Novo elnök sem, aki tüdőgyulladás miatt dőlt ágynak.
A túlélésre kárhoztatva éltem le az élem, miközben a testvéreim odavesztek
– mondta egyszer Tomà, aki tavaly áprilisban, 92 évesen halt meg, és könyvet is írt a legendás csapatról, amelynek tagja volt.
Május hatodikán, a temetés napján Torinóban megállt az élet, félmillió ember búcsúztatta és siratta minden idők egyik legnagyobb olasz csapat. Nemcsak a többi olasz klubtól, hanem számos külföldi csapattól érkeztek küldöttségek, az olasz kormányt a minisztertanács vezetője, a későbbi miniszterelnök Giulio Andreotti képviselte.
A szövetség a temetés napján úgy döntött, a hátralévő négy fordulótól függetlenül bajnoknak nyilvánítja a Torinót.
„Valentino kapitány, íme az ötödik bajnoki címet jelképező kupa, a Torino kupája, nézd milyen nagy: az egész világ szíve benne van” – idézi a könyvében Misur Ottavio Barassit, a szövetség elnökét, aki ezekkel a szavakkal búcsúzott a Grande Torinótól.
A kicsik megnyerték az utolsó négy meccset, így megőrizték a Mazzoláék által összeszedett előnyt, de nagyon nem lövünk mellé, ha megállapítjuk, a futballtörténelem legszomorúbb bajnoki címét szerezte a Torino.
Az egyhuzamban nyert öt aranyérem már önmagában korszakos csapattá teszi a Torinót – ilyen szintű dominanciára még háromszor volt példa Olaszországban, kétszer a Juventus (1931-35, 2012-2019), egyszer az Inter (2006-2010) volt képes hasonlóra – és supergai tragédia nemcsak a klubot küldte padlóra, hanem az olasz futballt is.
Egy példa, hogy akkoriban mennyire meghatározó volt a Toro: 1947 május 11-én az olasz válogatott 3-2-re győzött a magyarok ellen, és a kezdőben 10 Torino-játékossal álltak fel az olaszok, egyedül a kapus, Lucidio Sentimenti érkezett másik klubból – a piemonti város másik csapatából, a Juventusból. De az sem mindennapi statisztika, hogy a tragédia előtt hat éven keresztül nem vesztett bajnokit hazai pályán a csapat.
Novo korábban játszott is a klubban, de focistaként saját magát szimplán ügyetlennek titulálta, úgyhogy inkább beszállt testvére cégébe, és 1939-ben már sikeres üzletemberként vette meg a Torinót. Novo szenvedélyesen rajongott a futballért, a szívügye volt a Torino, és a csapathoz egy évvel korábban érkező Egri-Erbsteinnel együtt mindketten nyitottak volt az új dolgokra.
Egri-Erbstein első évében a Torino a második helyen végzett a Bologna mögött, az országos bajnokság 1929-es elindulása óta ez volt a legjobb eredménye a csapatnak. A magyar edzőt az Arsenalnál dolgozó Herbert Chapman inspirálta, aki a WM-rendszerrel hozott komoly újítást a futballba: az addig megszokott 2-3-5-ös felállást rajzolta át azzal, hogy a középfedezetet visszahúzta a hátvédsorba, és megjelent a 3-2-2-3-as formáció.
Egri-Erbsteint, akinek az emlékére júniusban tornát rendez a Budapesti Atlétikai Klub, a mai szóval leginkább menedzserként lehetne leírni, hiszen nem csak a modern edzésmódszerekkel és taktikai innovációkkal hagyta ott a keze nyomát a csapaton, de játékosmegfigyelői szerepet is betöltött, kiszúrta a tehetségeket, és aztán vitte a névsort Novóhoz, hogy kiket kellene megszerezni.
“Egri-Erbstein egy pompás tanítómester volt. Az a fajta ember, aki rád mosolyog és ezzel egyből meg is hódít, mellé pedig kiemelkedő kommunikációs készséggel rendelkezik. Kivételes képessége volt a tehetségek felkutatására, bajnokokat keresett és rendre ki is szúrta őket” – emlékezett a magyar szakemberre a Bolognával két bajnoki és két gólkirályi címet besöprő Ettore Puricelli.
Benito Mussolini antiszemita törvényei miatt azonban a zsidó származású edzőnek 1938 decemberében el kellett hagynia Olaszországot. Egri-Erbstein és családja egy hónapot vesztegelt a holland-német határon, érvényes vízumuk ellenére ugyanis a hollandok nem engedték be őket.
Az Egri-Erbstein család végül Budapestre került, a családfő magát feladva munkatáborban dolgozott, ahonnan aztán megszökött, kapcsolatai révén pedig sikerült elérnie, hogy felesége és lányai kiszabaduljanak a nyilasok fogságából, mesélte az apjáról szóló könyv bemutatása alkalmával Susana Egri. Egri-Erbstein kálváriája ezzel még nem ért véget, folyamatosan bujkálnia kellett, a szovjet felszabadítás előtti napokban Raoul Wallenberg svéd diplomata közbenjárásával kapott menedéket a Vöröskereszt Duna-parti épületében.
Távolléte alatt Novo az anyagi áldozatokat nem sajnálva tette egyre izmosabbá a Torinót, az első nagy fogás Franco Ossola volt, a Varese szélsője, akiért 55 ezer lírát fizetett. Aztán szépen sorban jöttek a többiek: Romeo Menti a Fiorentinától, Pietro Ferraris az Interből, Felice Borel, Alfredo Bodoira és Guglielmo Gabetto a Juventustól, a velük felturbózott Toro az 1941-1942-es szezonban második lett az első bajnoki címét szerző, a magyar Schaffer Alfréd által irányított Roma mögött.
A Torino-kirakós végül akkor lett teljes, amikor a Veneziától 1,2 millió líráért és két játékosért cserébe sikerült leigazolni Mazzolát és Ezio Loikot, akiket a legenda szerint egy meccs szünetében győzött meg, hogy csatlakozzanak a klubhoz. Előbbi igazi vezér volt a pályán az átlag fölötti játékintelligenciával és gólérzékenységgel (Mazzola annyira tisztelte Novót, hogy egyik fiát miatta neveztek el Ferruciónak), Loik pedig valóságos energiabomba volt, aki fáradhatatlanul robotolt fel-le egész meccsen.
Bár az 1942-1943-as idényt két vereséggel kezdte a Toro, amely aztán belelendült a Juventus elleni 5-2-es győzelemtől és az utolsó fordulóban a Bari ellen Mazzola góljával megszerezte története második bajnoki címét.
A Toro a háború utáni első idényt, az 1945-1946-ost is elsőként zárta, egy évvel később, az időközben visszatérő Egri-Erbstein a stábban tíz pontot vert a második Juventusra, a 104 szerzett gólból 29-et Mazzola jegyzett, aki ezzel gólkirály lett.
„Az Egri-Erbstein-féle Torino már az 1940-es években olyan taktikai finomságokat gyakorolt be, amik csak az elmúlt években váltak elterjedtté. Abban a csapatban nem volt jelentősége, hogy valaki fedezet, védő vagy támadó. A pályán megelőzték a korukat, azzal, hogy tökéletes szimbiózisban voltak egymással a csapatrészek. Ráadásul nemcsak a játékrendszerük emelte őket a mezőny fölé, hanem az is, hogy a csapat minden tagja tökéletes technikai tudással bírt” – méltatta a Torinót a Roma legendája, Amedeo Amadei.
A Grande Torino utolsó teljes idényében még ezt is sikerült überelni, a 40 meccsen 125 szerzett gól valószínűleg még sokáig megdönthetetlen rekord lesz, a dobogóra felférő Milan, Juve páros pedig 16 ponttal maradt el a bajnoktól, amely 20 hazai meccséből 19-et is megnyert, és 1948 májusában 10-0-ra ütötte ki az Alessandriát, ami szintén mai napig fennálló csúcs.
Az 1940-es éveket uraló csapat tragédiája a mai napig része a torinói identitásnak, az emlékét folyamatosan ápolják, a supergai bazilikai 70 éve a szurkolók zarándokhelyének számít.
Ahogy az író-történész Indro Montanelli találóan megjegyezte:
A hősök mindig halhatatlanok azok szemében, akik hisznek bennük. És így a gyerekek azt hiszik, hogy a Torino nem halt meg: csak távol van.