A két, tabellán egyaránt 47-47 ponttal álló csapat éppen századszor találkozott az NB I-ben, miközben az előjelek és a statisztika már a kezdő sípszót megelőzően döntetlenszagú meccset ígért. Igaz, ezt némileg árnyalta, hogy az Újpest a legutóbbi öt egymás elleni meccsükön nem kapott ki a Lokitól, a Debrecen pedig az elmúlt öt idegenbeli meccsén mindössze egyetlen pontot szerzett a bajnokságban. A lila-fehérek a Megyeri úton ráadásul nagyon masszívak idén: senki sem kapott náluk kevesebb gólt a saját pályáján az aktuális évadban.
A kezdőcsapatok
Nebojsa Vignyevics csapatából sérülés miatt hiányzott Obinna és Szankovics, visszatért viszont eltiltásából a balbekk, Burekovics. A Debrecennél a Haladás elleni győztes meccshez képest kimaradt Damásdi, Barna és Jovanovics is, a helyükre Tőzsér, Ferenczi és Csősz került a kezdőcsapatba Herczeg Andrásnál.
Mindkét csapat szokásos felállását alkalmazta: az Újpest a négy védő előtt egy egyértelműen védekező jellegű (Onovo) és egy box-to-box (Kovács Lóránt) középpályással vette fel harcállásait, hogy előttük egy klasszikus tízes (Rácz Barnabás), illetve két tükörszélső (Zsótér Donát, Giorgi Beridze) segítse a klasszikus center, Lacina Traoré játékát (4-2-3-1).
A Debrecen ehhez képest eggyel több középső középpályást tett a mágnestáblára, és abban reménykedett, hogy ezzel meg tudja akadályozni az Újpest áttöréseit a pálya közepén. Tőzsér játszott a legmélyebben, az ő két oldalán Csősz és Haris biztosított, de lila-fehérek rendszeresen felfutó két szélső védője (Pauljevics, Burekovics) miatt labda nélkül a két hajdúsági szélső, Bódi és Szécsi is rendre egészen mélyen helyezkedett. Védekező feladata egyedül a hórihorgas centernek, Takács Tamásnak nem akadt ebben a játékrendszerben (4-1-4-1).
A kulcsszó, emberfogás
Az Újpest szokásos, elképesztően kellemetlen harcmodorában kezdett: szinte minden debreceni játékos megkapta a maga „kullancsát” az ellenfél térfelén, ami majdhogynem lehetetlenné tette a komótos, biztonságos támadásépítést a vendégek oldalán:
A hazaiak agresszív védekezése miatt a meccs gyorsan egyéni párharcok végeláthatatlan folyamatává silányult, ami egyrészt nagyon kellemetlen volt a semleges szemnek, másrészt elvezetett ahhoz a meccsképhez, amelyben a Loki szinte kizárólag gyors felívelésekben reménykedhet.
Az Újpest többet birtokolta a labdát, pontosabban passzolt, de a támadásépítések Vignyevicséknél is dadogtak, az első tizenöt-húsz perc passzhatékonysága minősíthetetlen volt. Az embernek sokszor az volt az érzése, hogy mindkét csapat gyorsabban próbál játszani, mint amekkora tempót a játékosok technikai képzettsége megengedne – ebből fakadt a rengeteg egyéni hiba, a labdakezelésbe csúszó pontatlanságok, és a csínbe adott passzok is.
A Debrecennél a játékszervezés a meccs elején nagyjából abban merült ki, hogy a kapus Nagy Sándor egyre-másra küldte a hosszú, de pontatlan íveléseket a csatár Takács irányába. Veszély ezekből szinte sosem keletkezett, a hajdúságiak szinte kizárólag akkor jutottak az ellenfél térfelére, ha gyors ellentámadással próbálkoztak egy labdaszerzés után:
Az első félidőt ezzel együtt jobbára az Újpest dominálta: a lövések aránya 7-1, a kaput találó próbálkozásoké 4-1 volt a szünetben a lila-fehérek javára.
Hogy a Loki mezőnyben ezzel együtt hellyel-közzel meg tudta akadályozni az újpestiek áttörését, az leginkább Tőzsér szerepkörének, és az így kialakított 4-1-4-1-es formációnak volt köszönhető:
Herczeg jól nyúlt bele a meccsbe
Mivel az első félidő végén, egy pontrúgás után Litauszki góljával az Újpest vezetést szerzett (a rendkívül bizonytalanul játszó Haris hibázott csúnyát), Herczeg András kénytelen volt változtatni csapata játékán. Az edző már az 51. percben cserére szánta el magát, és Csősz helyére beküldött Varga Kevin révén klasszikus 4-4-2-re állt át a Debrecen:
Öt perccel később aztán nem csak formációt, de felfogást is váltott a Debrecen: a klasszikus centert játszó Takács helyén pályára lépő Zsóri beállásával inkább a földön próbálkoztak előrejutással a vendégek. Ennek köszönhetően egyrészt felélénkült a Loki letámadása, másrészt egyre többször szakadt szét a pálya.
Mivel Herczeg András a szélső hátvédeit is támadóbb szellemre hangolta, az Újpest előtt is egyre több lehetőség adódott, felpörgött a meccs tempója. Ezzel együtt rengeteg volt a hiba, a hazai csapat például ilyen lehetőségeket volt képtelen tiszta helyzetig játszani:
Nagy Sándor, a Loki kapusa legalább 3-4 alkalommal mentett messze a tizenhatosán kívül – az Újpest ugyanis egyre-másra játszotta be a labdát a Debrecen irtózatosan magasra tolt védelme mögé. A kifejezetten kapkodóvá, csapongóvá váló játékból és a versenyfutásból aztán a Loki jött ki jobban, amikor egy ellenfél térfelén megszerzett labdát Szécsi a második hullámban érkező Tőzsérnek gurított vissza, aki kapásból a háló lőtt (1-1).
A második félidő jóval kiegyenlítettebb játéka alapján nem volt érdemtelen a debreceni egyenlítés, de az Újpest pontosabb, érettebb, tudatosabb kontrajátékkal simán lezárhatta volna a meccset már korábban. Ezzel együtt Herczeg András meccselése remekül sikerült: amikor kellett, ötletesen, jó érzékkel nyúlt bele a játékba, csapata szerkezetét és felfogását is tudta variálni a második félidőben, ez pedig végül meghozta gyümölcsét.
(Jó példa a debreceniek sokoldalúságára, hogy 0-1-nél Herczeg András csatárként küldte pályára az eredetileg védő Kinyik Ákost, majd amikor nagyjából fél perccel később Tőzsér kiegyenlített, a játékos magától értetődő természetességgel húzódott vissza a középpálya közepére, ezzel stabilizálva azt a meccs végéig.)
Kiemelt kép: dvsc.hu
