Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Knézy Jenőről mindenkinek van egy sztorija, annak is, aki csak a tévében látta-hallotta. Ahogy egykor mondták róla: Jenő örök. Halála óta már több mint tíz év eltelt, de ma is benne él a köztudatban nemcsak legendás „jó napot, jó szurkolást” köszönése, hanem egész habitusa, modora, egyénisége. Az MTV sportriportere – egy ideig a sportosztály vezetője – ma lenne hetven éves. Kíváncsiak voltunk, mit gondolnak róla azok, akik közelről ismerték
Mészöly Kálmán, a magyar válogatott szövetségi kapitányaként többször került összetűzésbe a focinkkal rendszerint kritikus Knézyvel. Azt mondja, a viták ellenére tisztelték egymást:
– Voltak vitáink és sértődéseink, de mégis, alapvetően barátságban voltunk. Amikor szövetségi kapitányként dolgoztam, volt, hogy nehezen viseltem Jenő kritikáját, mert nem éreztem igazságosnak. Egy Norvégiában elért null-null után vesztünk össze, mert ő nem tartotta jó eredménynek, én meg igen. Ebből aztán volt pár kör a nyilvánosság előtt is. De mégis, tiszteltem őt, mert egyenes pali volt, a véleményét megmondta szemtől szembe. És soha nem púderezett.
– Alapvetően hasonló alkatúak voltunk, mindketten szerettük az alapos felkészülést. Annak idején én is mindig különböző színű filctollakkal húzogattam alá a jegyzeteimben a dolgokat, amikor láttam, hogy ő is ezt teszi, mondtam neki: mi van, öreg, tőlem tanulsz? Mindig lehetett vele egy jót dumálni, aranyos, korrekt ember volt, riporterként pedig a legjobb. A mai utódok a közelébe sem érnek.
Hajdú B. István, az Eurosport kommentátora évekig dolgozott együtt a Telesportban Knézyvel. A fiatalabb generáció képviselőinek meg kellett vívni a maguk csatáit Jenővel, meséli a népszerű sportriporter.
– Knézy Jenő rendkívül alapos ember volt, akinek a szent meggyőződése volt, hogy ő a legjobb sportriporter, ezért neki kell a legtöbbet dolgoznia. Munkamániás volt, bármennyi meccset képes lett volna egymás után végigközvetíteni, akkor is, ha tudta, hogy abból csak párperces összefoglaló lesz. Lenyűgözően komolyan vette minden feladatát: ha egy reggel hat órai Telesportot kellett vezetnie három percben, akkor ötkor már biztosan bent volt a szerkesztőségben, öltönyben, megborotválkozva, és átnézte a teljes előző esti MTI-t. Nem vett félvállról feladatot.
– Hozzáteszem, Jenő elismerését és megbecsülését, a szeretetéről nem is beszélve, nagyon nehéz volt kivívni. Amikor mi odakerültünk a Telesportba, két markáns irány volt a jellemző: az egyik a Palik Laci-féle, aki azt mondta, hogy elsősorban jó televíziósnak kell lenni, aztán hogy az illető a sporthoz mennyire ért, az majd kialakul. Jenő volt a másik vonal, aki szerint a kamera előtti hókuszpókusz nem nagy dolog, elsősorban a sporthoz kell érteni. Ízig-vérig a klasszikusabb sportriporter-iskolát képviselte, nem véletlen talán, hogy róla mindenkinek egy-egy közvetítésrészlet ugrik be, nem egy portréműsor vagy mélyinterjú. Amellett, hogy persze bármilyen televíziós műsort le tudott vezetni. De sportkommentátornak csak azt tartotta, aki ért a sporthoz és közvetít.
– Nehéz őt elképzelni a mai struktúrában. Ha a szaktudást nézzük, azt mondom, nyilván el tudna helyezkedni bárhol. A tény ezzel szemben az, hogy a kereskedelmi televíziók kilencvenhetes indulása után a haláláig egyetlen kereskedelmi tévéhez sem ment el. Elképzelhetetlennek is tűnt, hogy hívják. Az első sporttévé elindulásakor is átment a köztévétől jó pár ember, többek között én is – Jenő nem. Őt ismerve, talán nem bántó ezt mondanom, nem ment volna el soha, de jólesett volna neki, ha hívják.
– Nagyon magasak voltak az elvárásai mindenki mással kapcsolatban. Emlékszem, Boris Beckerről egyszer azt mondtam valamelyik tudósításban, hogy a világranglista volt vezetője – ezután Jenőnek szabályosan be kellett mutatnom azt az újságcikket, ami igazolta, hogy tényleg vezette. Elfogadható szintűnek is igen kevés egyéb kommentátort tartott, magánál jobbnak pedig senkit sem. Ha valaki hülyeséget mondott szakmailag, rendesen el tudta vágni magát nála. Velünk, akkori fiatalokkal kicsit kettős érzése volt, mert szakmailag nem tartott minket rossznak, ám egy idő után vetélytársat látott bennünk, hiszen mi kaptunk meg olyan közvetítéseket, amiket esetleg ő szeretett volna – mondta Hajdú B. István..
Hegyi Iván, a Népszabadság főmunkatársa számtalan sporteseményre utazott együtt Knézyvel – azt mondja, nála alázatosabban senki nem művelte a szakmát.
– Nemhogy „beférne” a mai riporterek közé, de igazodási pont lenne a szakmában. Úgy, ahogyan életében volt. Mindig markánsan fogalmazott, de soha nem gondolta azt, hogy ne lehetne vitatkozni a véleményével. Az igazság az, hogy a honi futballszakmában nem szerették a szókimondását és nem fogadták el a véleményét. Kosárlabdázónak tartották, aki belebeszél a futballba. Kényelmesebb volt ezt mondani – miközben teljes mértékben igaza volt a kritikáiban. Pedig azóta még sokkal rosszabb lett a futballunk.
– Jenő igazi, megkerülhetetlen egyéniség volt, egy rendkívül tisztességes, egyenes, szókimondó ember – aki a szakmát nagyon nagy alázattal szolgálta. Hozzá hasonló személyiség nagyon kevés van a mai televíziózásban. Pótolhatatlan ember nincs, ő sem hitte magáról, hogy az. De a magyar televíziózás megkerülhetetlen egyénisége volt és az is marad.
– Soha nem felejtem el a legutolsó személyes emlékemet róla: közvetlenül azelőtt, hogy kórházba került a betegségével – ahonnan már nem is jött ki – együtt voltunk Katowicében egy lengyel-magyar válogatott meccsen. Egy hangszerboltban leakasztottam egy gitárt a falról és játszani kezdtem az Angyalföldi pálmafákat, ott álltunk a bolt közepén és együtt énekeltük a dalt. Egyre többen gyűltek körénk, voltunk már vagy harmincan, amikor felhívtuk Pesten Fenyő Mikit, a dal szerzőjét, hogy nem hiszed el, itt vagyunk Katowicében és a te számodat énekeljük. Akkor láttam Jenőt utoljára. Nagyon hiányzik a szakmából, a köztévéről nem is beszélve.
