Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
– Milyen jelenség idegesíti leginkább a mai futballban?
– Nem csak Magyarországra jellemző, hogy egy futballedzőkből álló krém nem enged senkit a szakma közelébe, aki nem tartozik közéjük – kezdi a Rangadó.hu kérdésére Puzsér Róbert. – Ez itthon a Mezey György-féle társaság, de a nemzetközi futballban is léteznek szerintem ezek a klikkek. Nem véletlen, hogy Mourinhón meg Wengeren kívül nem is nagyon látni olyan edzőt, aki ne lett volna játékos korábban. Ez egy zárt klikk, amibe nagyon nehéz kívülről bekerülni. Így van kitalálva. A licencek megszerzése úgy megy, hogy ha van hat nyelvvizsgád és három diplomát, az fele annyi pontot ér, mint ha játszottál mondjuk a Valladolidban hat évig. Vagy egy francia csapatban. Egy futballista akkora előnnyel indul, hogy nem is kerül oda más. Egy monopólium, a volt futballistáké, úgy védelmezi az érdekeit, hogy ne is kerülhessen oda más.
– Nem lehet, hogy tényleg abból lesz jobb edző, akik belülről is látta korábban a dolgokat?
– Ez nincs így. De tudja mit, ki is derülhetne akár, ha ezeket a licenceket nem kizárólag a volt játékosoknak osztogatnák. Ha ez a világ bedőlne, kiderülne, még az is lehet, hogy azoknak van igazuk, akik szerint tényleg futballistának kell lenni, hogy valaki jó edző legyen. Hogy tényleg nagy előny. De ha tényleg így van, akkor nem kellene tovább sújtani azokat, akik nem voltak. De ezt nem tudjuk, mert létezik egy monopólium. Olyan ez, mint a színházi büféké. Kijössz a tíz perc szünetre az előadásról, nincs annyi időd, hogy kimenj a városba valamit enni, ezért ott veszed meg a tormakrémes molnárkát ezerkétszáz forintért, hiszen annyit kér érte, amennyit akar. Mert ez is egy monopólium. Lehetséges, hogy Ancelottinál, aki ráadásul topfutballista volt, vagy Conténál akkor sem lennének jobb edzők, ha ezek nem lettek volna játékosok, de ennek ki kellene derülnie. Nagyon sokan élnek a futballból és nem csak az Ancelottik. És ezek az edzők szinte mind egykori futballisták. És ez nem azért van, mert akkora előnyt jelent a szakmában a futballista-előélet, hanem mert ezt a csoport védelmezi a kiváltságait. Ahogyan régen a nemesség.
– Ugyanakkor a nemzetközi topfutballban létezik egy reális, valódi piac, amiben valóban van miért tülekedni. Magyarországon ellenben egy virtuális „futballpiac” van, gyakorlatilag nem is tudjuk, milyen pénzekért tülekedik a szakma.
– És hogy hol van mögötte a teljesítmény? Hol van mögötte a piac? Nem tudjuk. Hogy miért éri meg például a Győrnek, hogy az összes játékosának ad egy Audit. Hol jön ez vissza a szponzornak? Mondjuk huszonöt Audiról beszélünk, biztos, hogy ez üzleti alapon lett kiosztva? Vissza fog jönni valahol a cégnek, mondjuk a győri szurkolók Audi-vásárlásából? Mert azt nem hiszem el.
Nyolcszáz-ezer néző előtt játszó csapatoknál hol jelenik meg az a sok-sok pénz, amit a hónap végén valóságosan kiosztanak a játékosoknak?
– Ezt én sem értem. A magyar futball nem akkora üzlet, mint amekkora pénz van benne, ez is mutatja, hogy nem piaci alapon működik. Valószínűleg úgy működik, hogy aki például a szponzorpénzek fölött diszponál, az valamikor jó haverja, üzlettársa volt valakinek, aki most a klubnál van, egyik belerakott valamikor a másik zsebébe valamennyi pénzt, az valamikor visszaadja. Amit mi ebből látunk, az a felszínen egy szponzoráció – ami mögött azonban nincs piac és nincs fogyasztói tömeg. Mi nem az üzletet látjuk, csak egyik aktusát, ami ki van nevezve szponzorációnak.
– A SportKlubon indított műsora a beharangozó szerint a szenvedélyről szól, a szurkolás és a szakértés szenvedélyéről. Miért akart futballról szóló műsort?
– Azért, mert szerintem mindenkinek elege van abból, hogy falrepesztő közhelyek röpködnek a tévékben a „csodacsatárról”, aki „egy villanással eldönti a meccset”, meg arról, hogy „egy szint fölött már nincsen könnyű ellenfél”. Szerintem nagyon sokan szeretik még mindig az igazi futballt – nem a magyarról beszélek – és szeretnek beszélni róla. Az, ahogyan ma zajlik a médiában a futballról a beszélgetés, az nem csak kínos, de felháborító is. Azt látja az ember, hogy olyanok beszélnek a futballról, akik kiválóan megélnek belőle, de valójában nem szeretik. Mert ha szeretnék, nem így beszélnének róla. Az látszik, hogy valakinek a szerelme a futball vagy csak a megélhetése. Akik évtizedes viszonylatban beszélnek róla itthon, azok láthatóan nem szeretik. Nem csillog a szemükben a tűz, mert nincsen személyes viszonyuk a dologgal. Nyűglődnek egy kicsit, aztán azt mondják, hogy ezen a szinten, ahol Ronaldo van, már egyetlen villanással el lehet dönteni a meccset. És akkor ezt kell hallgatnunk.
– Lehet máshogy beszélni a fociról? Már minden jelzőt leírtunk, minden gólt láttunk, de még mindig lehet mást mondani, mint eddig?
– Igen, lehet és kell. Az úgynevezett szakértelmet Magyarországon egy sötét közgazdász technokráciával tévesztik össze. Ez azt jelentené, hogy úgy beszélünk valamiről, hogy az lehetőleg ne legyen érthető. De Magyarországon még ez sem működik. Még a hozzáértés sincs meg. Látjuk, hogy X.Y. tíz éve van képernyőn, halljuk, miket mond, mennyit ért belőle. És hogy milyen a viszonya az egészhez. Nem arról van szó, hogy nincs meg bennük a szakértelem, az még hagyján. De a viszonyulásuk az egészhez… Mindenki arccal a fal felé beszél a futballról. Meglóbálnak néhány közhelyet, lehetőleg szponzorált ingben, hogy abból a tíz percből minél több pénzt kifacsarjanak. Mi ennek az ellenkezőjét akarjuk. A futballhoz való viszonyt szeretnénk megjeleníteni. Nem is az a lényeg, amit mondunk, hanem az attitűd, amivel beszélünk róla. Eljött az ideje, hogy erről is tévéműsor készüljön.
