Az ELTE-n szerzett tibeti-magyar szakos, majd a dániai Ebeltoft European Film College-ben 1995-ben filmkészítői diplomát. Számítástudománnyal, azon belül elsősorban a mesterséges intelligenciával az 1990-es évek közepe, az internet elterjedése óta foglalkozik, a témakörben több könyve és egyéb publikációja jelent meg. A techguru nagy világutazó és óriás futball-fan, a Cruyff-féle holland totális foci és a katalán labdarúgás szakértője.
– Fanatikus focirajongó vagy a hetvenes évektől. Kik voltak az első „hőseid”?
– Az első komoly meccs, amiről tudom, hogy láttam, az 1968-as BEK-döntő volt, Manchester United – Benfica négy-egy, hosszabbítás után. Valamit láttam a hetvenes világbajnokságból is, de sokra nem emlékszem, arra viszont igen, hogy Pelé nem volt rám különösebb hatással. Az ezer góljáról meg annyit, hogy a zömét a nívótlan brazil bajnokságban lőtte, ahol még ma is szakmányban lövöldözik a gólokat. Visszatérve a kérdésre, máig meghatározó élmény az hetvenes évek elejének Ajaxa. Sajnos három BEK-győzelem után szétestek, elszerződtek, de valószínűleg minden idők legnagyobb csapatáról beszélünk. Hősök? Elsősorban Cruyff, bár dühös voltam rá, amikor otthagyta az Ajaxot a Barcelonáért. Akkor még senki nem sejthette, mit alapozott meg az 1973-as váltással. Hozzáteszem, annak a Barcának „minden idők legzseniálisabb” edzője, Rinus Michels ült a kispadján. Szóval Cruyff, meg gyakorlatilag az egész Ajax. Máig fújom a felállást, ahogy a hetvennégyes válogatottét is: Stuy – Suurbier, Hulshoff, Blankenburg, Krol – Haan, Neeskens, G. Mühren – Rep (Swart), Cruyff, Keizer. Cruyff mellett leginkább Neeskens, Haan és Krol volt a kedvencem. A válogatottból Van Hanegemet és Rensenbrinket szerettem még. Rensenbrink az Anderlechtben is csodákat művelt, Overmars mellett a legintelligensebben futballozó balszélső volt. Életem legnagyobb futball-sokkja is velük kapcsolatban ért. Ez nem volt más, mint a hetvennégyes vébédöntő, amit talán még máig nem tudtam feldolgozni. Utána bő másfél évig meccset sem néztem. Arra is emlékszem, mi volt a következő. Egy Anderlecht – West Ham United KEK-döntő. És kik vezérelték diadalra az Anderlechtet? Rensenbrink és Arie Haan. Talán nem szép, de különösebben nem érdekel, hogy ki mit gondol róla: a magyar foci mindig is hidegen hagyott. A Videoton nyolcvanas évekbeli UEFA Kupa-menetelése volt az egyetlen kivétel. A magyar foci iránti semlegességem egyébként valószínűleg azzal magyarázható, hogy a hazai labdarúgás sajnos már gyerekkoromban is hanyatlott, aztán egyre lejjebb és lejjebb került. Se Puskást, se Albert Flórit nem láttam focizni, bár Öcsi bácsihoz volt szerencsém a nyolcvanas évek végén – akkor Párizsban éltem –, egy párizsi vásáron kábé egy órát beszélgettem vele. Nagyon szimpatikus, közvetlen volt, leginkább az ott lévő hölgyek fizikai adottságairól elmélkedtünk…
– Már felnőtt fejjel kezdtél el behatóan foglalkozni a Kovács István és Rinus Michels nevéhez köthető Ajax-féle totális focival. Miben látod a jelentőségét?
– Tény, hogy ők az alap, elsősorban Michels, bár Kovács is óriásit alkotott! Eleve Michels után leülni a kispadra olyan, mintha a dalai lámát kellene egy másik egyházi vezetőnek felváltania. De kanyarodjunk vissza a hetvenes évek elejéhez. Még tombol, de már hanyatlóban a hippikultúra, a kollektív lázadás individualizálódik, rock helyett pop, és ekkor a konzervatív futballközegben megjelenik egy csapat, és a játékosai pedig úgy néznek ki, mintha popzenészek lennének. Az Ajax a korszellem is volt, a konvenciók elleni lázadás szinonimája. Hasonlítsd össze az örök renitens Cruyffot a jófiú, jól fésült Beckenbauerrel vagy Bobby Charltonnal, esetleg Pelével. Nonkonformizmus versus konformizmus. Egyből érzed, hogy Cruyff-fal és társaival valami gyökeresen új, Amszterdam szabadabb és toleráns szelleme jelent meg a futballban. Mindezt gyerekfejjel, az akkori Magyarországról látni csodálatos, felemelő és persze irigységre okot adó érzés volt. Hozzáteszem, szeretem Hollandiát, de távolról sem a kedvenc országom, például Ausztráliához, Thaiföldhöz, Indonéziához, Nepálhoz, Hongkonghoz, Szingapúrhoz vagy Japánhoz képest. Visszatérve az Ajaxhoz: a lázadás a futballban is jelentkezett. Michels ugyan előzményekkel, de teljesen újat talált ki, a totális futballt. Cruyff pedig tökéletes alany volt hozzá, ha Messit akarom valakihez hasonlítani, főként Cruyff ugrik be. Ugyanolyan „hamis kilences” mindkettő. Persze az az Ajax nemcsak Johanból állt, mint ahogy a mostani Barca sem csak Leo. Mindkettejüket zsenik vették, veszik körül – ritka pillanatok, amikor egy-egy csapatnál ennyire koncentrálódik a tehetség.
– Az Ajax után végképp nem lehetett ugyanúgy focizni, mint előtte…
– Nemcsak megmutatták a catenaccio hatásos ellenszerét, hanem szép lassan mindenhol átvették a totális futball elemeit. Ráadásul igazi esztétikai élményt is nyújtottak, miközben egy gyökeresen új taktikát kiviteleztek. Hullámokban érkeztek, leszűkítették az ellenfél rendelkezésére álló teret, gyakorlatilag azonnal visszatámadtak. Mindez tökéletes technikai tudással párosult. Mindenki mindent játszott, úgy, hogy az állandó posztcserék nem váltak kaotikussá. Ugyan most a szépségről beszélek, de a totális foci magas szintű kivitelezéséhez fantasztikus erőnlét is kell. A foci ugye lehet proaktív és reaktív. Számomra az igazi élményt az előbbi nyújtja, és az utóbbi negyven év legnagyszerűbb pillanatai – hangsúlyozom, számomra – mind-mind valahogy Michelshez köthetők: Cruyff Ajaxa, a hetvennégyes és a hetvennyolcas holland válogatott, a nyolcvannyolcas holland válogatott, Cruyff Dream Team Barcája, Van Gaal Ajaxa, a kilencvennyolcas és a kétezres holland válogatott, Pep Barcája, a mostani spanyol válogatott. Michels öröksége az egész, Johan közvetítésével. Vallási párhuzammal élve: Michels az Atya, Johan a Fiú, Pep a Szentlélek. A buddhizmusból most nem jut eszembe ilyen párhuzam, pedig inkább onnan hoznék fel példákat. Mellékesen jegyzem meg, pont a buddhizmusról jut eszembe, Roberto Baggio a kedvenc olasz focistám.
– Miként látod az Európa-bajnokságon meglehetősen rosszul szereplő holland válogatott jelenét, az ehhez vezető utat, illetve a jövőt?
– Rövid leszek: az Eb-fiaskó ellenére ez a holland válogatott változatlanul a világ négy legjobbjának egyike. Van Gaal ugyan egyszer már bukott szövetségi kapitányként, de most nem fog. Fantasztikus kerete van, Brazíliában is négy közé várom őket (a spanyolokat is). Ez a csapat nem annyira szimpatikus, mint a hetvenes éveké, a Gullit, Rijkaard, Van Basten-féle gárda, vagy a Davids és Bergkamp, meg persze a keveset emlegetett Cocu nevével fémjelzett alakulat, viszont mintha mentálisan erősebbek lennének. Ugyanakkor a felfuvalkodott Robben az egyik legellenszenvesebb focista, és akkor De Jongról még nem is beszéltem… Van Gaal komoly előrelépés a holland focit „megszentségtelenítő”, viszont eredményes Van Marwijkhez képest. Képzeld el, ha a Barca hirtelen elkezdene célfutballt játszani… Senki nem örülne neki, még a madridisták sem.
– Johan Cruyff neve összeköti a holland és katalán labdarúgást. Gyakran mondod, hogy a Barcelona-féle modern foci egyenes ágon, Cruyff hatására került bele a futball-kánonba.
– Cruyff óta a Barca összes csapata – junior, utánpótlás, satöbbi – ugyanazt játssza. Tavaly láttam egy rövidfilmet Pep Barcájáról. A hetvennégyes holland válogatottal kezdődött… Egyértelmű a párhuzam. A lényeg, hogy ha gyerekkorodtól ugyanabban a játékrendszerben focizol, automatizmussá válik, álmodból felébredve is megy. Ráadásul egy nagyon nehezen játszható stílusról van szó, volt időszak, amikor a Barcának is gyengébben ment ugyanaz. Annyi a különbség a holland „eredeti” és Pep változata között, hogy az előbbiben a posztcseréken, utóbbiban pedig a labdabirtokláson van a főhangsúly. Bár edzőként Cruyff is mindig azt mondta, hogy a labdát kell járatni, fusson és fáradjon ki az ellenfél, magyarán: sokat finomított az egészen, ráadásul a kilencvenes években sem lehetett, meg most sem lehet egy az egyben ugyanazt játszani, mint hetvennégyben. A technológiai fejlődés következtében minden, az ember is átalakult, és ez a változás – akármennyire is ellenzik az ICT bevezetését – a fociban is bőven érezteti a hatását. Felgyorsultabb élet, felgyorsultabb labdarúgás. Nézz meg egy régi meccset. Mi tűnik fel először? Nekem az, hogy mennyire lassabb az egész. A katalán focit – és a Barcát – Cruyff előtt a Real Madrid-ellenesség határozta meg, plusz Katalónia és Madrid ellentéte. Sokáig igaz volt, de ma már nem annyira, hogy minden előremutató gondolat Katalónián keresztül jutott el Spanyolországba. Közben a Real Madrid-drukker asztúriai (?) Franco mondta meg, hogy mi legyen Barcelonában. Gyakorlatilag a futballpályára redukálódott a lázadás. Ma már sokkal több a Barca, de a rebellis szellem – akárcsak a magát sokáig a mainstreammel, a némettel szemben meghatározó hollandban – megmaradt. Ezért nem lehet sem a holland, sem a Barca-féle foci a fősodor kánonjának része. Kilógnak belőle, nem elég jólfésültek. És ezért is szeretjük mindkettőt.
– Folyamatosan figyeled a Bajnokok Ligája-meccseket, kiket látsz erősnek, motiváltnak? Felemelkedő és leszálló ágban lévő csapatokról is beszélhetnél. A Reallal egyenrangú ellenfélként csatázó Borussia Dortmund és a Barca-verő Celtic lehetnek-e meglepetéscsapatok?
– Azért nehéz le- és felszálló ágról beszélni, mert ez évről évre változik. Tavaly a MU kiesett a csoportkörben, most a végső győzelemre is esélyes. A Dortmund játszott másfél jó meccset a Madrid ellen, és most rögtön esélyesnek tűnik, aztán elég egy elrontott félidő (lásd Barca–Chelsea kettő-kettő második félideje), vagy egy kihagyott tizenegyes (Messi, Robben, stb.) és máris oda a BL, plusz hosszú cikkekben elemzik, hogy miért bukott meg x vagy y csapat. A Celtic–Barca kettő-egy után egy órával olvasható volt a goal.com-on a katalán hegemónia végéről és az obligát „B-terv hiányról” szóló elmélkedés. Úgyhogy visszafogottan annyit mondanék, hogy a német csapatok játékerejét és a német focit ismerve – tisztelve, de nem szeretve – a Dortmund esetleges jó szereplése nem lenne meglepetés, a roppant szimpatikus, ám inkább a bekkelésben jeleskedő Celticé már annál inkább. Fordított előjellel, de a City-é is az, bár náluk inkább Mancini teljes alkalmatlansága az ok, mint ahogy a Milannál is a Berluscuni, Galliani kettős a továbblépés kerékkötője. Berlusconi rengeteg jót tett a csapattal, de rögtön a 2007-es BL-győzelem után távoznia kellett volna. Úgyhogy a BL-t idén is spanyol vagy angol csapat nyeri, remélhetőleg Spanyolország északkeleti csücskéből. A BL-ről jut eszembe: valahogy sokkal izgalmasabb már, mint az Európa- és világbajnokságok. A legjobb klubok bucira vernék a legtöbb válogatottat.
– Kedvenc edződ Pep Guardiola. Sokan találgatják, hogy a rövid idő alatt nagy sikereket elérő mester hol folytatja New York-i pihenése után. Erről szintén van egy markáns véleményed, vagyis, hogy inkább történelmi csapatot választ, s nem egy „összerakottat”.
– Szerintem vagy a Manchester United, vagy a Bayern München lesz, inkább az előbbi. Mindkettő patinás klub, jó anyagi háttérrel, racionális, nem kapkodó, nem a gyors sikerekben gondolkozó vezetőséggel. Azon kevés klubhoz tartoznak, amelyeknek van kultúrájuk, és vigyáznak e kultúra megőrzésére. A Real Madrid elveszítette ezt, a Chelsea-nek és a Citynek – amióta számon tartják őket – nem volt mit elveszíteniük. Az Ajax pedig sajnos már nem tényező Európában, pedig a kultúra még ott is megvan, plusz Frank de Boer mindent meg is tesz azért, hogy megmaradjon. Ezt a kultúrát nem vásárolhatod meg pénzért, része az adott csapatok DNS-ének. Pep tényleg a kedvenc edzőm, bár Samuel Eto’o elzavarását, Yaya elkótyavetyélését nem bocsájtom meg neki. És azt is tegyük hozzá, hogy egy másik kedvencem, az abszolút gentleman Frank Rijkaard megalapozta a játékosait fantasztikusan motiváló Pep sikereit, ráadásul Johan is mindig „kéznél volt.” Pep mindezzel együtt óriásit alkotott, egy holland barátom, a nagyszerű angol nyelvű Oranje-blogot (Bleed Oranje, dutchsoccersite.org) vezető Jan Roskott (akivel tavaly decemberben, Szingapúrban együtt néztük a három-egyes madridi Clasicót) írt egy cikket Guardiola távozását követően „Pep Guardiola, avagy a tökéletesség mániákus keresése” címmel. A cím telitalálat – úgy érzem, a labdarúgásban még senki nem jutott olyan közel a tökélyhez, mint Pep. Ezt a pozitív megszállottságot láthattuk rajta mindig, ez a tűz éltette. Nagyon remélem, hogy egyszer még visszatér. Őszintén bevallom, sírtam, amikor a YouTube-on néztem élőben a sajtótájékoztatót, ahol bejelentette, hogy távozik…
– Jövőkutatóként hogyan látod: egy alapvetően tradicionális játékot miképp lehet vagy kell-e egyáltalán áramvonalasítani?
– Nemcsak jövőkutatóként, hanem IT-szakemberként, és a legfontosabb, focirajongóként is úgy gondolom, hogy mivel a labdarúgás a modern társadalom szerves része – Szophoklészt parafrazálva, „sok van, mi csodálatos, de a futballnál nincs semmi csodálatosabb” – a sportágnak abszolút reflektálnia kell a technológiai változásokra. Evidens, hogy szükség van videóbíróra, úgyhogy ezen nincs mit vitázni.
– Minden idők kedvenc labdarúgói és csapatai?
– Nehéz erre válaszolni, és csak olyanokat említek, akiket láttam. Eleve ilyen listákon a kapusok, hátvédek, védekező középpályások mindig hátrányból indulnak. Ha megnézünk sok „álom-összeállítást”, általában azt látjuk, hogy kikapnának. Miért? Mert nem lenne labdaszerző játékosuk, a posztokat teljesen összekeverik bennük, mindenki rohamozna, de mi történne, ha elveszítenék a labdát? A másik probléma: hogyan hasonlítsunk össze különböző korok játékosait? Vagy mi alapján döntsünk: technikai képzettség vagy a játék fejlődésére gyakorolt hatásuk? Ezeket figyelembe véve természetesen Johan Cruyff a number one, szerintem senki nem gyakorolt akkora hatást a futball fejlődésére, mint ő – és most csak a játékosról beszélek. Aztán ott van még kedvenc hátvédem-középpályásom, Frank Rijkaard. És még egy holland védekező középpályás, aki ráadásul a külsejével is óriási hatással volt rám: Edgar Davids. A Barcából pedig – micsoda meglepetés – Xavi, Messi, Iniesta. Persze sorolhatnék még neveket: Ronald Koeman, Baggio, Littmanen, Overmars, Kluivert, Seedorf, Ronaldinho, Samuel Eto’o. A maiak közül a Barca-labdarúgókon kívül Robin Van Persie-t kedvelem még nagyon. Minden idők három legnagyobbjának Cruyffot, Messit és Maradonát tartom, ebben a sorrendben. Annyit hozzátennék még, hogy az általam látott legkomplexebb, legzseniálisabb középcsatárt Marco van Bastennek hívják. Sajnos még a huszonkilencet sem töltötte be, amikor vissza kellett vonulnia, és a pályafutása alatt is komoly, hosszú sérülésekkel küszködött. Ráadásul a kilencvenes világbajnokságra – a másik két Milan-játékossal együtt – kifacsarva érkezett, és hatalmas lebőgés lett belőle. Pedig, ha valamikor, akkor a kilencvenes vébé előtt biztos voltam a holland győzelemben. Négy extraklasszis – Gullit, Rijkaard, Van Basten, R. Koeman –, minden csapatrészben legalább egy világklasszis (Van Breukelen, Wouters, és azt hiszem, a fiatal Bergkamp is ott volt már), aztán szenvedés, nulla győzelem, három rúgott, négy kapott gól. A kedvenc csapatra vonatkozó kérdés könnyebb: a korai hetvenes évek Ajaxa és az arra épülő hetvennégyes holland válogatott az alap. Természetesen a Barcelona is, amelynek nyolcvankilenc óta Cruyff, a „Megmentő” – El Salvador – nyolcvankilences második eljövetele óta szurkolok. Ez a három csapat az alap, bár hozzáteszem, a kétezer-tízes vébédöntőt és az idei Európa-bajnokságot is Spanyolországnak kívántam. Érthető okokból: a holland-spanyol kettősből ők játszották a „hollandabb” focit. Nem véletlen, hogy Cruyff is nekik szurkolt. Nagyon szerettem még az nyolcvanas évek, Platini nevével fémjelzett, de más zseniket (Trésor, Tigana, Rocheteau) is felvonultató francia válogatottját is. Bónuszként: imádtam a Sacchi-féle, Gullit, Rijkaard, Van Basten, és persze Maldini, Baresi és Donadoni fémjelezte nagy Milant is. És persze Van Gaal Ajaxát úgyszintén. Számomra klubszinten a korai hetvenes évek Ajaxa, Sacchi Milanja és Guardiola Barcája a csúcs.
