„Agyonverni senki nem fog minket az Eb-n”

Hajdú B. István év végén Príma Primissima Díjat kapott, előtte magyar Eb-kijutást közvetíthetett – azt mondja, a kettő össze is függ.
 
 

„Agyonverni senki nem fog minket az Eb-n”

Hajdú B. István év végén Príma Primissima Díjat kapott, előtte magyar Eb-kijutást közvetíthetett – azt mondja, a kettő össze is függ.
 
 
 

„Agyonverni senki nem fog minket az Eb-n”

Hajdú B. István év végén Príma Primissima Díjat kapott, előtte magyar Eb-kijutást közvetíthetett – azt mondja, a kettő össze is függ.

A köztévé riportere harminc év után, Vitray Tamást követően az első magyar sportriporter lesz, aki a magyar labdarúgó válogatott találkozóit kommentálhatja egy nagy tornán. Hajdú B. István a Rangadó.hu-nak adott interjúban beszélt a kezdetekről és az Európa-bajnoksággal kapcsolatos reményeiről is.

– Melyik a nagyobb kitüntetés egy sportriporternek: hogy életében először a magyar válogatott meccsét közvetítheti majd egy világversenyen, vagy pedig, hogy Príma Primissima Díjjal ismerik el a munkáját?

– A kitüntetés maga nyilván nagyon jólesett, elég megnézni, kik adták, illetve kik kapták korábban. Ez a Magyar Sajtó kategóriában kiosztott díj volt, amin belül ezúttal egy sportújságíróra esett a választás. Ez nagy kitüntetés. De én tulajdonképpen semmit nem tettem érte: nem kellett jelentkezni, pályázni, csak a munkámat végezni. Ami a foci Eb-t illeti: aki labdarúgást közvetít, nyilván mindig eljátszadozott azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha egyszer nem csak kívülállóként kommentálhatna. Hozzáteszem, annyiban nyilván össze is függ ez a két dolog, hogy bár a jelölés megvolt a magyar-norvég meccsek előtt, az eredményt utána hirdették ki. Márpedig egy sportriporternek annál soha nincs hálásabb dolga, mint nagy győzelmet közvetíteni.

– A régi mondás, hogy ha nyer a csapat, mindig jó a riporter, ezek szerint igaz?

– Erre a következőt tudom mondani: a Príma Primissima-gálán az egyik műsorvezető Gundel Takács Gábor volt. Aki annak idején nagyszerűen, szakmailag kifogástalanul közvetítette a magyar válogatott 8-1-es hollandiai vereségét. Épp annyira volt elkeseredett, csalódott, de közben kritikus, amennyire kellett. Emberileg, szakmailag tökéletesen. Senki nem emlékezik erre. És soha, egyetlen kívánságműsorban nem fogják kérni, hogy „szeretném látni Devecseri öngólját Gundel közvetítésében”… A szakmai sikerhez kell a jó eredmény. Könnyen lehet, hogy nem én vagyok a Príma Primissima, ha 3-0-ra kikapunk a norvégoktól. Lehet persze, hogy akkor is én nyertem volna, ezt nem tudjuk – de hogy ártani nem ártott, hogy az eredményhirdetés előtt érte el a válogatott az elmúlt harminc év legnagyobb sikerét, az biztos.

– Az eddigi utolsó, magyar részvétellel zajlott világversenyt még középiskolásként nézhette, hallgathatta Vitray Tamás közvetítését. Megfordult a fejében, hogy de jó lenne, ha egyszer ön is…?

– A mexikói világbajnokság idején másodikos gimnazista voltam. Természetesen néztem a sportközvetítéseket, hallgattam a riportereket – akkoriban nem voltak még sporttelevíziók, ami sporteseményt a Magyar Televízió közvetített, azt mindet megnéztük. Minden sporttal töltött perc élmény volt. De meg se fordult a fejünkben, hogy a következő vb-t vagy BEK-döntőt majd mi közvetítjük… Ha úgy veszem, persze kisgyerekkorom óta foglalkoztatott a gondolat, hiszen bármit játszottam, akár egyedül, akár másokkal, azt közvetítettem. A gombfocitól az osztálymeccsekig. De tudatos lépést először 1990-ben tettem, amikor jelentkeztem a Komlósi Oktatási Stúdióba. 1986-ban viszont még csak a magyar csapatot sajnáltam, szurkolóként, a tévé előtt ülve. És persze nem arról álmodtam később sem, hogy 6-0-s magyar vereséget közvetítsek…

– Pályafutása során megfordult a legnagyobb világversenyeken, miközben többször elmondta, az igazi az lenne, ha egyszer a magyar válogatottat is közvetíthetné egy ilyen tornán. Legbelül mennyire hitt benne, hogy ez még az ön karrierje alatt összejön?

– Amikor az Európa-bajnokság létszámát felemelték, nagyjából nyilvánvalóvá vált, hogy majdnem minden második európai ország kijuthat. Úgy gondolkoztam, van mintegy tíz ország, amelyik soha nem jut ki, bármilyen rendszer van – Andorra, Lichetnstein, Kazahsztán, ilyenek – ugyanakkor van hat-nyolc, amelyik viszont tuti, hogy mindig ott lesz: a németek, olaszok, spanyolok, igaz, a hollandokat is ide soroltam… De a lényeg, hogy a maradék mintegy harminc ország versenyezhet körülbelül tizenöt fennmaradt helyért. És ebből nekünk is összejöhet egyszer. Azt nem tudtam, hogy rögtön elsőre, bár a sorsolás ismeretében azt mondtam, van esélyünk. Aztán egy ideig úgy nézett ki, hogy ez biztosan sikerül, amikor Dárdaival elindultunk felfelé, ekkor úgy gondoltam, egyenes ágon kijuthatunk. A pótselejtező előtt viszont több esélyt adtam a nemnek, mint az igennek. Óriási szerencse volt, amit persze mi alapoztunk meg korábban, hogy a kiemeltek között voltunk, így nem Ukrajna vagy Svédország jutott ellenfélként, hanem Norvégia. De a norvégok láttán sem voltam biztos benne, hogy sikerül, nem okvetlenül miattuk – hanem mert az én riporteri pályafutásom alatt az éles meccseket nem tudtuk megnyerni.

– Miben bízhatunk Franciaországban? Bernd Storck vagy Dárdai Pál szemlélete elég lehet, hogy ne kelljen átélnie a riporternek, amit Mexikóban át kellett annak idején az elődöknek, a 6-0-nál?

– Kanyarodjunk vissza odáig: az a 6-0 sem lett volna annyira tragikus, ha utána a franciáktól mondjuk csak 1-0-ra kapunk ki. Azzal ugyanis továbbjutottunk volna. Épp ezért azt remélem, hogy most, ellentétben a régi, általam látott világversenyekkel, nem csak az első mérkőzésre készülünk fel. Hogy jaj, azt meg kell nyerni, jaj, az a legfontosabb… Mert adott esetben egy Ausztria elleni vereséggel is tovább lehet majd jutni. Hozzáteszem, szerintem jelenleg mind a három csoportellenfelünk előrébb tart, mint a magyar válogatott. Egyik meccsen sem számítana meglepetésnek a vereségünk. Nehezen tudom ugyanakkor elképzelni azt, hogy nulla ponttal térünk haza. Mert bár az ellenfelek jobbak annál, amilyennek tartjuk őket – az osztrákokat például egyáltalán nem tartom „álomellenfélnek” –, abból a szempontból kétségtelenül jó volt a sorsolás, hogy ezektől a csapatoktól nem ijedünk meg eleve. Ha van egy játékos, adott futballtudással, aki angol vagy olasz, hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy jaj nekünk. Ha ugyanezzel a tudással az illető osztrák, akkor viszont nem. Egyszerűen nem úgy fogunk kimenni a pályára, hogy sansztalan a dolog, mert ennyi és ennyi ember, és akkor még az ellenfél is egy spanyol vagy német. Tegyük hozzá, hogy a portugálokat kivéve az ellenfeleinknek sincs túl sok tapasztalata világversenyen.

– A saját erőnkben mennyire bízhatunk?

– Amibe én magam kapaszkodom, az a tény, hogy a magyar válogatott akkor játszott a legjobban a selejtezősorozatban is, amikor volt ideje felkészülni. Ilyen volt a finnek elleni kinti meccs, bajnokság után, edzőtábort követően. Ott tudtunk igazán dominálni. És ilyen volt a pótselejtező. Most is lesz idő a torna előtt, egy szintre lehet hozni fizikailag a külföldön kevesebbet játszókat az itthoniakkal. És látszik, hogy védekezésben van egy elég stabil játékunk. Ezt a magyar válogatottat nem fogják kitömni. Ha mondjuk, a harmadik meccsen az lesz a cél, mint 86-ban kellett volna, hogy minimális vereséggel tovább lehet jutni, ezt képesek vagyunk szállítani. Agyonverni nem fog minket senki – ebből kellene építkezni, ahogyan a norvégok ellen sikerült, hogy gólokat is tudjunk rúgni adott esetben.

– Lehet már tudni, mekkora stáb megy majd a köztévéből Franciaországba?

– Ezt még pontosan nem tudjuk. Az MTVA-nak is új a feladat. Az ilyen jellegű világeseményekre akkor is négy kommentátor utazott, amikor nem voltak ott a magyarok. Ehhez most még jöhet pluszban ember, ha lesz kinti stúdió például. Biztosan lesz egy utazó riporteri stáb, amelyik kíséri a csapatot, helyszíni anyagokat készít, esetleg a mieink szállásáról is – de ez még nem alakult ki.

 

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Eredmények, interjúk, átigazolási hírek első kézből.