Edzősorsok

Mourinho és a többiek – nagy edzők nagy bukásai

Nem a Special One az első tréner, akit elhajtanak egy nagy csapattól. A legnagyobbakkal is előfordult. Van, aki a csúcsról lebukva, és van, aki még az igazi csúcsok előtt ismerte meg a mélységeket.
 
 

Edzősorsok

Mourinho és a többiek – nagy edzők nagy bukásai

Nem a Special One az első tréner, akit elhajtanak egy nagy csapattól. A legnagyobbakkal is előfordult. Van, aki a csúcsról lebukva, és van, aki még az igazi csúcsok előtt ismerte meg a mélységeket.
 
 
 

Edzősorsok

Mourinho és a többiek – nagy edzők nagy bukásai

Nem a Special One az első tréner, akit elhajtanak egy nagy csapattól. A legnagyobbakkal is előfordult. Van, aki a csúcsról lebukva, és van, aki még az igazi csúcsok előtt ismerte meg a mélységeket.

Senki nem számított arra, ami a Chelsea-nél történt az idén: a tavalyi Premier League-et rajt-cél győzelemmel abszolváló kékek féltávhoz közeledve a kieső zónában vannak, a korábbi sikerei helyszínére edzőfejedelmi sikerrel visszatérő José Mourinho pedig megbukott. Egyszer már megtörtént vele, hogy két bajnoki cím után szezon közben kellett távoznia Londonból, ám a mostani kudarca sokkal látványosabb és érthetetlenebb. Egyetlen pontra vannak a kieső helyektől, kilenc vereséget szedtek össze tizenhat meccsen – ezek egy újonc vagy egy kiscsapat mutatói. Miközben a játékosállomány szinte semmit nem változott a tavaly az egész mezőnyt leiskolázó együttesnél.

A futballnak vannak nehezen megfogható, számokkal nem leírható törvényszerűségei, például egy edző és a csapat viszonyát, a pszichés tényezőket illetően, valószínűleg ilyen tényezők alakították a mostani mélyrepülést. Ugyanakkor az a legkevésbé sem új jelenség, hogy egy, a legnagyobb csúcsokat megjárt edző egyszer csak lebucskázik a mélybe. Van, hogy váratlanul, van, amikor már kiszámíthatóan történik ilyesmi – összegyűjtöttünk pár példát arra, hogyan buktak meg vitathatatlan edzőfejedelmek a közelmúltban. Amitől nem lettek kevésbé legendásak és nem lehet relativizálni korábbi sikereiket, egyszerűen ott és akkor valami nem stimmelt. Még Mourinhónál több címet nyert nagyságokkal is előfordult.

Fabio Capello

Itt van például az olasz edzőzseni, aki – igaz, már nem a közvetlen közelmúltban – szinte egyet jelentett a sikerrel, bárhova ment. A játékosként is olasz válogatottságig jutó Capello edzőként a legnagyobbak közé emelkedett, midőn átvette Arrigo Sacchitól a már akkor is fantasztikus, két egymást követő évben BEK-et nyerő AC Milant. Minden idők egyik legjobb klubcsapatával (amelyben minden idők kétségtelenül legjobb védelme játszott) 1991 és 1996 között négyszer nyerte meg a Serie A-t, a 94-es BL-döntőben pedig agyonverte, megalázta a kor csodacsapatának tartott, Cruyff vezette Barcelonát (4-0). Don Fabióra később is igaz volt, hogy amihez nyúlt, arannyá változott: az AS Roma vele nyert tizennyolc év után (és máig utoljára) bajnokságot, a Real Madridnál kétszer dolgozott, mindkétszer bajnok lett, a Juventussal pedig szintén csúcsra ért többször is, bár ezeket a címeket utóbb a Calciopoli miatt elvették a klubtól. Capello maga a siker, ez nem volt vitatható – klubszinten.

Aztán szövetségi kapitányként – semmi. Pedig itt is úgy tűnt, nagyot dobhat: Anglia válogatottját a 2010-es világbajnokság előtt ráncba szedte, az Oroszlánok előtte szégyenszemre lemaradtak a 2008-as Eb-ről, Dél-Afrikába viszont, elsősorban Capello miatt, szinte esélyesként utaztak. De hiába, már a csoportból nehezen vergődtek tovább, a nyolcaddöntőben pedig nagyon megverte és hazaküldte őket a német válogatott. Capello sem tudta megoldani a konstans személyi problémákat, sem a pályán (Lampard és Gerrard együtt játszatása), sem a pályán kívül (Terry, Ferdinand), végül eredmény nélkül búcsúzott, igaz, vele legalább kijutottak az aktuális versenyekre. Capello viszont az orosz szövetség durván busás szerződését fogadta el, a világ legjobban fizetett kapitányként eredetileg a 2018-as, oroszországi vb-ig írt alá szerződést – ám a szbornajával még a csoportból sem jutott tovább a tavalyi vb-n, ezek után pedig elköszöntek tőle. Ha nem is „amortizálta” saját szobrát, nem véletlen, hogy egyre ritkábban kerül szóba a neve a nagy kluboknál, amikor edzőkérdés van.

Marcello Lippi

Ő viszont klub- és válogatott szinten is a csúcsok csúcsát járta. Talán még Capellónál is egyértelműbben tartották a világ legjobb edzőjének, amikor a kilencvenes évek Juventusával három egymást követő BL-döntőbe jutott be (igaz, csak egyet nyert meg), és 2003-ban is vele játszott (vesztes) finálét a Juve. Ötször nyerte meg a Serie A-t a zebrákkal, természetesen volt az Év edzője Európában és Olaszországban is. Az Interrel ugyan akadt sikertelen szezonja, de ezt már senki sem emlegette, amikor 2006-ban, egy fantasztikus állapotban lévő olasz válogatottal megnyerte a világbajnokságot. Klub- és válogatott szinten is elnyerni a létező legrangosabb trófeát, ilyesmire csak Vicente Del Bosque volt képes rajta kívül az európai edzők közül.

Aztán Lippi, ahelyett, hogy a csúcson távozott volna, maradt a válogatott élén – és ez lett a veszte. A megújulni képtelen, négy évvel öregebb csapat 2010-ben, miután Lippi nem mert radikális fiatalítást végrehajtani, önmaga paródiájaként, nyeretlenül esett ki egy olyan csoportból, amiben Új-Zéland és Szlovákia is szerepelt… A sztáredzőt egyenesen Kínáig kergette a kudarc, azóta pedig alig hallani róla Európában – bár a kínai ligát háromszor is megnyerte a csapatával, ez nem mérhető korábbi sikereihez.

Jürgen Klopp

Napjaink egyik legnagyobb edzője, sokak kedvence is átélte, milyen ott megbukni, ahol istenként ünnepelték az embert. Igaz, az ő esete kicsit más, mert Klopp saját „teremtményével” hozott egy gyenge szezont. Senki nem vitatja, hogy a mostani Borussia Dortmunddal azért lehet megbukni, mert Klopp előtte a csúcsra juttatta a csapatot. Amelyet ő talált ki, ő épített fel olyanra, amilyen a csúcson volt – német bajnoki címekkel, kupagyőzelmekkel, BL-döntővel és persze az örök német ellenfél, a Bayern München többszöri letaszításával a hazai trónról. Ám a „teremtmény” végül őt is maga alá gyűrte, tavaly már nem tudott megújulni a Dortmund, a mostani Chelsea-hez hasonlóan még a kieső zónában is megfordult. Igaz, Klopp végül összekapta és Európa Liga-helyre vezette őket, de aztán távozott. Az ő bukása persze annyiban nem hasonlítható a fenti olasz mesterekéhez, hogy Klopp fiatalabb és még újraépítheti karrierjét – most épp Liverpoolban –, igaz, nem is nyert annyi címet, mint Capello és Lippi.

Massimiliano Allegri

Napjaink olasz sikeredzője, a fiatalabb generáció képviselője több nagy csatát is megnyert már pályafutása során. Az AC Milannal megszakította az Inter nagy sorozatát a Serie A-ban, igaz, ehhez kellett a csúcson lévő Zlatan Ibrahimovic is. Aztán éppen a svéd zseni, no meg Thiago Silva eladásába rokkant bele a klub (mármint szakmailag, mert anyagilag épp ellenkezőleg, ez kellett a fennmaradáshoz). Allegri egy szezonon át még így is mentette a menthetőt, odaért a BL-be és a csoportból is továbbvitte a Milant, ám a következő szezonban már nem tudott mit kezdeni a kiherélt kerettel, és – mindössze harmadik edzőként a Berlusconi-éra alatt – szezon közben kirúgták. Igaz, azóta a Juventusnál bizonyítja, hogy talán nem benne volt a hiba. És ugyanezt erősítik a Milannál azóta sorozatban történt edzőváltások is, Allegri tavaly év eleji távozása óta a harmadik edzőt fogyasztja a lombard klub.

Luis Enrique

Igen, az idei BL-döntő másik résztvevőjének, a végső győztes Barcelonának trénere is jól tudja már, milyen bukott edzőnek lenni – sőt, a spanyol mester tulajdonképpen nem is nagyon volt más a Barca előtt… A 2014-15-ös szezonban triplázó katalánok vezetője korábban megjárta a poklot, ami miatt sokan megkérdőjelezték, egyáltalán alkalmas-e a feladatra. A Barca B-csapatától vitte el annak idején az AS Roma, hogy nekik ő legyen a Guardiolájuk – ehhez képest egyetlen, csődtömeget hozó szezont töltött az olasz klubnál. A Roma semmit nem nyert, az európai kupát érő helyekre sem ért oda vele, ősszel pedig kiesett az EL-selejtezőben a Slovan Bratislava ellen… Enrique ugyan végigvitte a szezont, de utána hazatért és a Celta Vigo edzője lett – aztán megjöttek a sikerek is.

Rafa Benitez

Ha van edző, aki viszonylag rövid idő alatt járta meg a mennyet és a poklot, az a spanyol tréner, a Real Madrid jelenlegi edzője. Ellentmondásos figura, egyesek szerint elméleti szinten igazi professzor, csak a mindennapos edzői teendők nem neki valók (például a játékosok kezelése és a meccselés), mások szerint eleve nagy rá minden kabát. A Velanciával szerzett két spanyol bajnoki cím után ment a Liverpoolhoz, ahol ugyan hasztalan üldözte a bajnoki aranyat, de a BL-döntőbe kétszer bevitte a vörösöket és a felejthetetlen 2005-ös döntőt meg is nyerte velük. Ám azóta alig sikerült jó döntést hoznia: 2010-ben óriásit bukott Mourinho után az Internél: bár a klubvilágbajnokságot megnyerte a csapat, a bajnokságban olyan pocsékul kezdett, hogy karácsonykor kirúgták. A Chelsea-vel beugróként nyert egy Eirópa Ligát, ami kellett a presztízsének, így mehetett vissza Olaszországba. A Napolival szintén nem alkotott maradandót, hatalmas pénzekből megerősített csapatával esélye sem volt a scudettóra, a Bl-ben pedig egyszer a csoportból, egyszer pedig már a selejtezőből kiesett. Viszont Benítez, Mourinhóval ellentétben, még dolgozhat a renoméján ebben a szezonban, miután általános döbbenetre őt nevezték ki a Real Madrid edzőjének – a legújabb hírek szerint viszont van oka izgulni, hogy ne jusson a portugál sorsára, és végigdolgozhassa a bajnokságot, mert Florentino Perez türelme fogytán és Zinedine Zidane neve ismét felmerült.

 

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Eredmények, interjúk, átigazolási hírek első kézből.