Összeállítás

Gólvágók, akik nem kellettek a válogatottban

Nem Böde Dániel az első, akit remek mutatói ellenére sem hívott meg a szövetségi kapitány.
 
 

Összeállítás

Gólvágók, akik nem kellettek a válogatottban

Nem Böde Dániel az első, akit remek mutatói ellenére sem hívott meg a szövetségi kapitány.
 
 
 

Összeállítás

Gólvágók, akik nem kellettek a válogatottban

Nem Böde Dániel az első, akit remek mutatói ellenére sem hívott meg a szövetségi kapitány.

Böde Dániel kirobbanó formában lövi a gólokat a magyar bajnokságban, Bernd Storck mégsem válogatta be a nemzeti csapat keretébe a legutóbbi két fontos Európa-bajnoki selejtezőre. A magyar válogatott Románia és Észak-Írország ellen végül egy gólt szerzett, azt is a középhátvéd Guzmics Richárd egy szabadrúgás után, a kapus által kiejtett labdából.

Mivel helyzetünk sem nagyon volt a kétszer kilencven perc alatt, nehéz lenne megmondani, Bödével a pályán vajon több esély lett-e volna a gólszerzésre. A lengyel klubjában szintén parádésan teljesítő Nikolics Nemanja sem talált be, ahogyan az Amerikában gólokat termelő Németh Krisztián és a Szlovákiában játszó Priskin Tamás sem. Nem lehet kijelenteni, hogy Bödének biztosan sikerült volna, leginkább azon akadtak ki a játékossal szimpatizálók, hogy a Hoffenheimben perceket sem játszó – a keretbe sem kerülő – Szalai Ádám is előtte volt a sorban a szövetségi kapitánynál.

Ha így folytatja, Böde az októberi meccseken valószínűleg már benne lesz a keretben – de nem ő az egyetlen olyan magyar csatár a közel és távoli múltat is figyelembe véve, aki nem fér oda a válogatottba, noha remekel a klubjában.

Nikolicsot is hiányoltuk

Nemrégiben épp Nikolics volt ilyen szempontból a fókuszban: tavaly a Videotonban ugyanúgy szállította meccsenként az egy-két gólt, mint most Böde a Fradiban, sokáig mégsem tudott a kezdőcsapat közelébe kerülni, sőt még Dárdai Pál elsőnek hirdetett keretéből is kimaradt (igaz, később bekerült). Kétszeres magyar gólkirályként a közelébe sem nagyon került a válogatottnak, igaz, végül ebből is jól jött ki, hiszen az Egervári-csapat bukaresti és amszterdami vereségéből kimaradt (a hollandok ellen a hajrában tíz percet kapott), Andorra ellen az utolsó selejtezőn lépett pályára és gólt is szerzett. Megjegyzendő, a 0-3-as és az 1-8-as zakóknál a válogatott egyik kezdőcsatárát Böde Dánielnek hívták...

A régmúltban is akadt olyan hazai klasszis – a maiaknál jóval magasabban jegyzett, még világverő magyar futball idején – aki a tudásához képest szinte felfoghatatlanul ritkán húzhatta fel a válogatott mezét. Deák Ferenc, minden idők legeredményesebb magyar góllövője fénykorában, 1940–1950 között számolatlanul ontotta a gólokat, nem túlzás, csak a két mai „földönkívülit”, Messit és Cristiano Ronaldót lehet hozzá hasonlítani a hatékonyság szempontjából: a Szentlőrinci AC-ben 72 meccsen 128, a Ferencvárosban 83 mérkőzésen 121 gólt lőtt... A válogatottban viszont ez idő alatt mindössze húsz találkozón szerepelt (29 góllal), 1950 után pedig egyszer sem. Noha mindössze 28 évesen igazolt Újpestre, ahol aztán még sok-sok gólt lőtt. De hát akkor már a Honvéd adta a válogatott gerincét és az Aranycsapatba még ő sem tudott beférni.

Szentes, Hannich: rossz időben jó helyen

Deákhoz mérhető klasszis akadt akkoriban és húsz évig még utána is. Az ötvenes-hatvanas évek nagy gólvágói – Puskás, Kocsis, Tichy, Albert, Bene, Dunai II – a válogatottban is sokat játszottak, világversenyeken szerepeltek. Később jöttek az igazán ínséges idők, amikor egyre ritkább lett a jó magyar csatár, legalábbis az olyan, aki nemzetközi szinten is eredményes tudott lenni. A nyolcvanas évekkel jelent meg az új „típus”: a saját klubjában meghatározó, közönség-kedvenc futballista, aki a nemzeti együttesben nem tudott érvényesülni.

A Verebes-féle, 1982-ben és 1983-ban bajnoki címet szerző Rába ETO középpályása, Hannich Péter nem volt csatár, mégis gólkirály tudott lenni, ugyanabban a csapatban pedig ontotta a gólokat Szentes Lázár is – a spanyolországi világbajnokságra Mészöly Kálmán mégis csak utóbbit nevezte, csereként, sokak szerint a még akkoriban is erős főváros-vidék ellentét miatt. Igaz, annak a válogatottnak Nyilasi vagy Kiss László személyében így is volt jó csatára.

Szentes később sem lett alapember a magyar válogatottban, ahogyan sokan az időszak hazai gólvágói közül. Ahogy csökkent a valóban nemzetközi szintű játékosok száma, úgy kerültek időnként fókuszba az egyszezonos hazai gólkirályok, akik közül senki nem tudott maradandót alkotni a válogatottban, bár sokan bekövetelték őket. A nyolcvanas évek végén Petres Tamás esete volt a legérdekesebb: neki akkor sikerült bemutatkoznia a nemzeti csapatban, amikor éppen nem volt klubja, mert a Videotonnál, ahol előző szezonban gólkirály lett, szerződési vita miatt vonalon kívülre került. Nem is sikerült megismételnie többé azt a teljesítményt.

Az újabb kori gólvágók közül Tököli Attila érdemes említésre, Illés Béla mellett ő volt egyértelműen a legeredményesebb hazai futballista a kilencvenes évek végén, kétszer lett gólkirály, másodszor 28 góllal – ám a válogatottban 2000–2011 között csak huszonötször szerepelt és három gólt szerzett.

Holland és brazil mellőzött klasszisok

Külföldön is sokszor van rá példa, hogy klasszis csatárokat követel a válogatottba a sajtó és a közvélemény, de valamiért mégsem tudnak odakerülni annyiszor, ahányszor szeretnének. A holland Klaas Jan Huntelaar mutatói nem rosszak, hiszen 2006-os debütálása óta már hetvennél is több meccset játszott a válogatottban – csakhogy legeredményesebb korszakában, amikor 2006–2008 között az Ajaxban ontotta a gólokat, pechjére mindig volt valaki előtte a szövetségi kapitányok rangsorában. A 2008-as Európa-bajnokságon Ruud Van Nistelrooynak, két évvel később a dél-afrikai világbajnokságon pedig már Robin van Persie-nek hívták az első számú befejezőcsatárt. A tavalyi vébén is a cserepadról érkezett, hogy megmentse a csapatot Mexikó ellen. Huntelaar így is 41 gólnál tart a válogatottban, de könnyen lehet, hogy a csapatával együtt lemarad a következő Európa-bajnokságról.

Akadt olyan extraklasszis is a focitörténelemben, aki már régesrég bizonyított, a világ legjobbjaként emlegették, mégis tüntetések zajlottak mellette, mert a szövetségi kapitány nem akarta beválogatni. Ő volt Romário, az 1994-es világbajnokság legjobb játékosa, aki hiába szerzett ezernél több gólt pályafutása során, az 1998-as vébé után a 2002-esről is lemaradt – igaz, 36 éves volt már ekkor, de a sokáig botladozó válogatottat az ő góljai mentették meg a selejtezőben. Luis Felipe Scolari mégsem hívta meg a világbajnoki keretbe, amit Romário és Brazília egy része sosem bocsátott meg neki – pedig a brazilok végül százszázalékos teljesítménnyel (és a Fenomén, Ronaldo nyolc góljával) nyerték meg az ázsiai tornát.

 

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Eredmények, interjúk, átigazolási hírek első kézből.