Lapszemle: Délmagyarország

Szingapúr Cristiano Ronaldója

Aleksandar Duric a háború elől menekült Szegedre, majd Ázsiában csinált futballkarriert.
 
 

Lapszemle: Délmagyarország

Szingapúr Cristiano Ronaldója

Aleksandar Duric a háború elől menekült Szegedre, majd Ázsiában csinált futballkarriert.
 
 
 

Lapszemle: Délmagyarország

Szingapúr Cristiano Ronaldója

Aleksandar Duric a háború elől menekült Szegedre, majd Ázsiában csinált futballkarriert.

Szegeden kezdte karrierjét a később – a nemzeti bajnokságokban szerzett találatok alapján – a világ legeredményesebb labdarúgójává váló Aleksandar Duric (45), aki a boszniai háború elől menekülve érkezett hazánkba 1992-ben. Édesanyját muszlimok gyilkolták meg, öt éve mégis örökbe fogadott egy muszlim kisfiút, mert mint elmondta: az embereket nem etnikai hovatartozásuk, hanem a szívük alapján ítéli meg. Szegedi barátja, Farkas Árpád szerint a tavaly visszavonult Duric Szingapúrban legalább akkora kedvenc, mint a portugál világsztár, Cristiano Ronaldo.

A Délmagyarország interjúja.

– A hazájában dúló háború elől menekült Szegedre 1992-ben. Miért pont ide?

– A barátnőm muszlim családjának is el kellett szöknie, és mivel az édesapjának volt Szegeden egy üzlete, velük tartottam. Ismertem a város, a kajak-kenu miatt a nyolcvanas évek végén többször jártam ott, edzettem a Tiszán. Ez volt a szerencsém, mert volt pár kajak-kenus ismerősöm, például a Petrovics-testvérek, Bohács Zsolt, illetve a legjobb barátom, Farkas Árpád, azaz Gumi.

– A családja Boszniában maradt?

– Édesanyámat a muszlimok ölték meg 1993-ban, a házunkat bombatalálat érte. Édesapám és a testvérem is harcolt a háborúban. Rengeteg gyermek maradt szülő nélkül akkoriban, de nem tartok haragot. Az embereket nem az etnikai hovatartozásuk, hanem a szívük alapján ítélem meg, ezért Szingapúrban adoptáltam egy muszlim kisfiút.

– Hogy lesz egy kenus olimpikonból labdarúgó?

– Gyermekkoromban fociztam, kapus és középpályás voltam, ám mivel a kenu is jól ment, az került előtérbe. Az 1992-es barcelonai olimpián Bosznia-Hercegovina először vehetett részt független államként, mindössze tíz sportoló képviselte az országot, az egyik én voltam. A játékok után már terveztem, hogy focistaként is kipróbálom magam, végül miután egy kispályás meccsen láttak játszani, megkaptam a lehetőséget a Tápéban és a Szegedi Dózsában. Elképesztően boldog voltam, hogy focizhatok!

– Miből élt ekkor? Labdarúgóként sok pénz biztosan nem keresett megyei szinten.

– A túlélés volt számomra a tét, ehhez pedig pénz kellett, így márkával sefteltem a Kárász után. Nagyon nehéz időszak volt, de szerencsésnek éreztem magam, mert Gumitól és Kristijan Susnjar barátomtól is sok segítséget kaptam. Szegedet a mai napig imádom, hiányzik a város, sosem felejtem el az ott töltött éveket és a csodás, a sportért rajongó embereket. Tervezem, hogy még idén ellátogatok a városba.

– Nagy váltás lehetett a magyar viszonyok után Ausztráliába költözni.

– 1995-ben kaptam meg a vízumot, nem sokkal később pedig profi szerződést írtam alá az egyik legnagyobb helyi klubnál, a South Melbourne-nél. Később játszottam a Port Melbourne Sharks-ban, a Gippsland Falcons-ban és a West Adelaide-ben, de megfordultam a kínai Tianjin Locomotive-nál is. 1999-ben kerültem először a szingapúri bajnokságba.

– És szépen lassan bekerült a világ legjobb gólszerzői közé is: 2012-ben a legeredményesebb volt a nemzeti bajnokságokban szerzett találatok alapján a labdarúgás történetével és statisztikájával foglalkozó szervezet, az IFFHS szerint. Milyen érzés volt Rivaldót, Raúlt, Henry-t, Sevcsenkót és Tottit is maga mögött látni ezen a listán?

– Mindig is eredményesen játszottam, az pedig külön öröm, hogy ebben a nemzetközi összevetésben az élen állhattam. A góljaimból 321-et a szingapúri élvonalban lőttem, ez a legtöbb, amit valaki egyazon ligában szerzett. Nyolcszor nyertem meg csapataimmal, a Geylang Uniteddel, a Singapore Armed Forces-szal és a Tampines Rovers-szel a profi ligát, amelyben meghívásos alapon brunei, kínai, francia, japán és koreai csapatok is részt vettek. Háromszor lettem az év játékosa. Ezek olyan eredmények, amelyekről álmodni sem mertem volna gyerekként!

– 2007-ben vette fel a szingapúri állampolgárságot, tavalyi visszavonulásáig 53 mérkőzésen 24-szer talált be választott hazája mezében. Miért kezdett 37 évesen játszani egy új válogatottban?

– Kiváló erőben voltam, rengeteget foglalkoztam a testemmel, nem iszom, nem dohányzom, így 2007-ben is tudtam, hogy még sokáig a pályán leszek. Folyamatosan edzettem, és szerencsém is volt, mert soha nem volt súlyosabb sérülésem. Visszanézve a legutóbbi nyolc évre, megérte a szingapúri válogatottat választanom, rengeteg élménnyel lettem gazdagabb a csapatnak köszönhetően. Nem szeretnék nagyképű lenni, de a helyiek számára egy legendának számítok Szingapúrban és Délkelet-Ázsiában is, mindenki ismer itt.

– Apukaként sok a feladata?

– A feleségemmel, Natashával három gyermeket nevelünk, a 13 éves Isabella és a 11 esztendős Alessandro mellett a már említett 5 éves muszlim fiúcska, az adoptált Massimo is a család része. Most, hogy a futball már kevesebb időmet köti le, bőven van lehetőségem velük foglalkozni.

– 2014-ben vonult vissza, a Facebook-oldala alapján látszik, hogy sok hivatalos felkérésnek tesz eleget. Milyen tervei vannak?

– Jelenleg segédedző és erőnléti tréner vagyok a Tampines Rovers-nél, gyermekekkel is foglalkozom. Egyszer mindenképpen szeretnék vezetőedzőként dolgozni, emellett pedig végre lett időm olyan dolgokra, amikre eddig nem tudtam szakítani. Ilyen például, hogy az év végén szeretnék elutazni Szegedre!

 

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Eredmények, interjúk, átigazolási hírek első kézből.