Születésnap

„Talán a Real Madrid miatt nem volt vébé-döntőm”

Minden idők egyik legjobb játékvezetője, Palotai Károly ma nyolcvan éves. Olimpiai bajnok labdarúgóból lett világklasszis a „másik oldalon”.
 
 

Születésnap

„Talán a Real Madrid miatt nem volt vébé-döntőm”

Minden idők egyik legjobb játékvezetője, Palotai Károly ma nyolcvan éves. Olimpiai bajnok labdarúgóból lett világklasszis a „másik oldalon”.
 
 
 

Születésnap

„Talán a Real Madrid miatt nem volt vébé-döntőm”

Minden idők egyik legjobb játékvezetője, Palotai Károly ma nyolcvan éves. Olimpiai bajnok labdarúgóból lett világklasszis a „másik oldalon”.

A magyar labdarúgás korszakos, sőt „kétkorszakos” alakja játékosként és játékvezetőként is a legnagyobb sikereket érte el, ami Magyarországról indulva megadathat az embernek. Emblematikus alakja volt a nemzetközi futballnak játékvezetőként, a Rába ETO-nak pedig futballistaként. BEK-döntőt vezetett, és közel volt hozzá, hogy játékosként is ott legyen a fináléban. Palotai Károly a Rangadó.hu érdeklődésére a születésnapja előestéjén mesélt a gazdag életútról.

– El kellett jutni idáig és boldog vagyok, hogy nekem sikerült, mert sokan nem érték meg közülünk a nyolcvanat. Sajnos a jóisten úgy akarta, hogy a feleségem is gyorsan, négy hónap alatt elment. Nagyon sok dolog szakadt a nyakamba, mert ilyenkor szüret előtt ő rengeteget dolgozott, és ez most mind rám maradt. Szerencsére a család és a barátok segítenek – mondja Palotai Károly. Népszerűsége ma is töretlen, szeretik és hívják sok helyre. A nyolcvanadik születésnapon az ETO-pályán köszöntik majd a legendát, aki így idézte fel a futballista-korszakot:

– A labdarúgó-pályafutásom a családból indult. Öten voltunk testvérek, négyen fiúk, és mindenki futballozott. A bátyám válogatott kapus volt, ő vitte a legtöbbre. Nekem az A-válogatottban hivatalos mérkőzésen nem sikerült bemutatkoznom, viszont az olimpiai válogatottal kárpótlásként szép sikereket értem el. Hozzáteszem, Békéscsabáról indultam, a bátyámat követtem én is Győrbe.

Bajnokságot ért a honvágy

Hamar elkanyarodhatott volna a jól induló pályafutás, ha a honvágy nem dönt másképp. Palotai Károly ugyanis közel volt hozzá, hogy külföldön teljesedjen ki a karrierje.

– A jóisten sok lehetőséget adott nekem, ezek egyike volt 1956-ban egy kitérő. Akkoriban sokan kimentek, én Freiburgba kerültem. Húsz hónapot töltöttem ott, megtapasztaltam egy másfajta stílust, életvitelt. Menekültként nagyon rendesen bántak velünk, de ez alatt is csak arra jött rá az ember, hogy otthon a legjobb. 1958-ban jöttem vissza, innentől kezdve Győr jelentette számomra a futballt és az otthont.

És a sikereket: 1963-ban az egyszezonos bajnokságot megnyerte a Győri Vasas ETO. Ma is a helyi legendárium része az az utolsó forduló, amelyben eldőlt, hogy a Nagyvárad után első nem fővárosi klubként a zöld-fehérek nyerik a bajnoki címet.

– Már lejátszottuk az utolsó meccsünket, amikor még hátra volt egy Dorog–Ferencváros mérkőzés, ahol a Fradinak illett volna nyernie. Mi csak vártuk az eredményt, nem sok esélyt adtunk az aranyéremre. De a Fradi kikapott, így bajnokok lettünk – idézi fel Palotai.

Az utólag megkapott tokiói aranyérem

A Bajnokcsapatok Európa Kupájában a legjobb négy közé jutott az az ETO, erre rajtuk kívül máig csak a legendás Újpesti Dózsa volt képes. Palotai Károlynak ebben az időszakban nem ez az egyetlen siker adatott meg: 1964-ben Tokióban az olimpián a dobogó tetejére állhatott – ráadásul annak a csapatnak ő volt a kapitánya.

– Lakat Karcsi bácsi győri születésű volt, lehet, hogy ezért is volt a szívügye, hogy legyen egy győri is a csapatban. Szenzációs ember volt, nagyszerű pedagógus, nem véletlenül jutottunk el vele a csúcsra. A történetben számomra csak egy kis hibapont volt: a döntő előtti utolsó edzés utolsó percében lesérültem. Miután akkoriban meccs közben nem lehetett cserélni, nem vállalhattam, hogy sérülten kezdjem a döntőt. Karcsi bácsi nagyon rendes volt, azt mondta, ha vállalom, én játszom, döntsem el. Nem volt könnyű éjszakám a meccs előtt... Végül nem játszottam, a döntőt eleinte a televíziós teraszról néztem, de nem bírtam sokáig, a szünetben már lent voltam a kispadnál, onnan szurkoltam végig. Megvan néhány felvétel még az ünneplésről, ahogy Karcsi bácsit a levegőbe dobáljuk. Akkoriban az aranyérmet csak azok kapták meg, akik pályára léptek a döntőben, így én a helyszínen nem vehettem át. Néhány évvel később Győr városa és a magyar szövetség közreműködésével itthon vehettem át, és a mai napig büszke vagyok rá.

Talán ha nincs a három madridi piros...

A gyönyörű futballista-pályafutás után következett a még sikeresebb rész, a „másik oldalon”. Az akkoriban még feketerigónak becézett játékvezetők közé állt és a világhírig jutott. Meg persze rengeteg fantasztikus helyre. Az indíttatásról így mesél:

– Győrben nagyon sokáig voltam csapatkapitány. Így a mérkőzések előtt és után, de legfőképp közben én tartottam a kapcsolatot a játékvezetővel. Amikor a németországi kitérő után fél évig el voltunk tiltva, volt lehetőségem elkezdeni tanulni. Elvégeztem az edzőit és a játékvezetői tanfolyamot is. Úgy voltam vele már korábban is, abból lesz igazán jó bíró, aki belülről ismeri a játékot. 1967-ben volt az első meccsem a megyei osztályban, partjelzőként, nem sokra rá vezetőbíróként. Szerencsém volt, Zsolt Pista bácsi és a Játékvezetői Bizottság támogatott – 1970-ben kaptam az első NB I-es meccsemet. Három évvel a kezdet után. 72-ben pedig már az olimpián közreműködtem, 74-ben megvolt az első világbajnokságom, 1975-ben pedig az első döntőm.

Palotai Károly három világbajnokságon fújta a sípot 1974 és 1982 között. Vezetett két BEK-döntőt (1976-ban és 81-ben), KEK-döntőt (1979) és UEFA Kupa-finálét is (1975). Kommentár nem nagyon kell ezekhez az adatokhoz: a világ egyik legsikeresebb és legjobb játékvezetője volt abban a korszakban. Hogy világbajnoki finálét nem vezetett, az lehet, hogy a legnagyobb spanyol klubon múlott...

– A Real Madridnak vezettem a Kaiserslautern elleni kupameccsét, sajnos úgy alakult, hogy három Real-játékost ki kellett állítanom. Nem valószínű, hogy jót tett nekem ez a spanyolországi világbajnokság előtt, persze, nyíltan ezt senki sem mondta. De így is csodálatos sorozatokon vehettem részt. Kétségtelenül az 1978-as argentin–brazil volt a legnagyobb meccsem.

Egy úr a rosariói pokolban

Egy argentínai világbajnokságon a házigazdák Brazília elleni meccsét vezetni: ennél nagyobb kihívás ma sem igen akadna bírói szempontból. A 78-as torna középdöntő-csoportjában, Rosarióban szinte háborúba csöppent a magyar játékvezető. A csapatok a meccs elején gyakorlatilag csak egymás agyonrúgásával foglalkoztak. Palotai ma sem tagadja, igen kritikus volt a helyzet.

– Mai szemmel nézve, azt kell mondjam, örülök, hogy túléltem azt az első periódust. A játékosmúltam segített: éreztem, hogy nem szabad túl gyorsan olyan döntéseket hoznom, ami az egész mérkőzést elronthatja. Tíz-tizenöt perc után azért már tudtam, lépni kell, mert így nem mehet tovább. Aztán talán a jóisten fentről megsegített, mert egyszer csak elkezdtek futballozni is. Onnantól már valóban rajtam múlt a dolog, összesen talán három sárga lapot kellett kiosztanom. Azok után, hogy az első tíz percben nyugodtan adhattam volna ugyanennyi pirosat is.

A szabályokhoz való merev ragaszkodás helyett az empátia vezeti a jó játékvezetőt a fontos pillanatokban, Palotai Károly erre is remek példa volt tehát. Persze véletlenül sem csak a nemzetközi tornák állították kihívás elé, azt mondja, egy Újpest–Fradi olykor nehezebb feladatot jelentett.

– A játékosmúltam sokat jelentett máskor is, hiszen azért a csapatok – itthon és külföldön – tudták, milyen renoméja van valakinek, tudtak az olimpiai bajnoki címről. A tekintélyem megvolt előttük, innen szinte csak elronthattam volna a dolgot, ha rosszul vezetek. Szerencsére általában jól éreztem a történéseket a pályán, tudtam, miért húzzák meg valakinek éppen csak egy picit a mezét, hogy ne tudjon tovább futni, hiszen annak idején én is átéltem ezt játékosként. Nagyon kevés olyan meccsem akadt, amin gondom lett volna a játékosokkal – mondja Palotai Károly, aki a mai napig figyelemmel követi a futballt, és nem irigyli a ma már színes mezekben dirigáló utódokat.

Nehéz a bírók dolga a „női kézilabdában”

– A mai játék, a mai stílus nagyon megnehezíti a játékvezetők dolgát. Sokkal több a szabálytalanság, sokat színészkednek is a játékosok, sokszor látni olyat is, hogy szinte nem is a góllövés a céljuk. Annak idején tisztább és sportszerűbb volt a játék. A beíveléseknél, szögleteknél olykor tíz szabálytalanságot le lehetne fújni egyszerre, olyan a futball, mint a női kézilabda, nem igaz, miket adnak egymásnak a játékosok. Nem irigylem a mai bírókat. Aki nem érzi át a helyzeteket, annak lehetetlen feladat.

A játékvezetést 1983-ban hagyta abba, az akkoriban igen rangosnak számító indiai Nehru Kupán még vezethetett búcsúzásképp – de a megbecsülést mások, a legnagyobb együttesek is kimutatták az irányába, akadt olyan nagy klub (a nevet nem árulja el), amely egy hétre vendégül látta a feleségével együtt, persze olyankor, amikor nekik nem vezetett meccset.

– Olyan helyekre jutottam el, ahová máskülönben sosem tudtam volna, rengeteget kaptam a sportágtól. Boldog vagyok, hogy így alakult – összegzi a nyolcvan esztendős Palotai Károly. Hétvégén „csak” egy jól ismert, közeli pályára kell kimennie: az ETO Parkba, ahol a nem éppen legszebb napjait élő győri klub szurkolói megünnepelhetik a csapat egyik fénykorának köztünk élő legendáját.

 

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Eredmények, interjúk, átigazolási hírek első kézből.