Interjú

A magyar–román sosem csak egy meccs

Novotny Zoltán 75 évesen is fiatalos lendülettel dolgozik; a Szepesi-díjas rádióriporter látott még jó magyar focit is, és óvatosan jósol a magyar–románra.
 
 

Interjú

A magyar–román sosem csak egy meccs

Novotny Zoltán 75 évesen is fiatalos lendülettel dolgozik; a Szepesi-díjas rádióriporter látott még jó magyar focit is, és óvatosan jósol a magyar–románra.
 
 
 

Interjú

A magyar–román sosem csak egy meccs

Novotny Zoltán 75 évesen is fiatalos lendülettel dolgozik; a Szepesi-díjas rádióriporter látott még jó magyar focit is, és óvatosan jósol a magyar–románra.

A magyar sportújságíró-társadalom egyik legismertebb, „örökös” tagja Novotny Zoltán. Nevét és jellegzetesen szép orgánumát generációk ismerik, közvetítésein ezrek nőttek fel. Nemrég átvehette az elsőként odaítélt Szepesi György-díjat. A Rangadó.hu érdeklődésére a pályafutásáról, a legendás és nemrég újraindult Körkapcsolásról, és persze a közelgő magyar–román Európa-bajnoki selejtezőről is beszélt – amelyet természetesen ő közvetít majd, igaz, már nem a pálya szélén állva, mint a régi időkben.

– Tíz évet bátran letagadhatna, fiatalosan sokat dolgozik, utazik, ugyanolyan élvezettel közvetít, mint az elmúlt évtizedekben bármikor. A sport azt is fiatalítja, aki beszél róla?

– Sok mindennek köszönhető mindez, elsősorban valóban a sport szeretetének. De én nem csak prédikálom a vizet, iszom is. Hetvenöt évesen is úszom, teniszezem, bár sokkal kevesebbet mozgok, mint szeretnék. Nyilván a magammal hozott gének is közrejátszanak, igaz, édesapám csak hetvennégy évig élt, édesanyám viszont nyolcvankilencig. És persze mindez ajándék is, isteni kegy.

Csak az angolokat nem „győzte le”

– Életkoránál fogva azok közé tartozik, akik a mostaninál sokkal jobb magyar futballt is láttak. És beszélhettek róla, legendás helyszíneken.

– Volt alkalmam még olyan mérkőzéseket közvetíteni, ahol klubszinten angolokat, olaszokat, brazilokat vertünk. Válogatott szinten emlékeim szerint csak az angolokat nem „győztem le”. Két meccset szoktam kiemelni: a nyolcvanhatos magyar–brazil három-nullát és a szovjetek elleni kettő-egyet hetvenhétből, mert az is egy fontos világbajnoki selejtező volt, és addig nem sűrűn győztük le a szovjet válogatottat. Volt egy közvetítésem, amit az idősebbek ma is fölemlegetnek, amikor a Fradi kiverte a Liverpoolt, egy kinti egy-egy után, hazai nulla-nullával. Az már egy világszínvonalú Liverpool volt, Keagennel, másokkal. A kinti meccs, én is úgy éreztem, egy jól sikerült közvetítés volt – évtizedek múltán is kaptam kérdéseket, emlékszem-e rá. Mondtam, emlékszem. És a pontos dátumra? Mondtam, arra is: ezerkilencszázhetvennégy október huszonharmadika... Kiderült évtizedekkel később, hogy a derék hallgatók aggódtak értem, mert úgy közvetítettem, ahogy akkortájt azon a napon nem illett volna, kicsit a magyarságot is hangoztattam – nem emlékszem, hogy bármi tudatos lett volna benne, de a hallgatók így fogták fel.

– Az újrainduló Körkapcsolás kapcsán sosem gondolt kicsit fájó szívvel arra, hogy kétezer néző előtt azért mégse ugyanaz, mint amikor tízezrek hallgatták minden pályán?

– Volt már, aki megkérdezte tőlem élő adásban, mi köt le engem mondjuk egy Tatabánya–Salgótarján mérkőzésen. Azt válaszoltam, ez a munkám, az a dolgom, hogy odafigyelek, elmondom azt is, ami nem tetszik, de közben megpróbálom meglátni benne azt is, ami jó. A Körkapcsolás ezerkilencszázhatvanhárom októberében indult – érdekes módon akkor éppúgy tizenkét csapatos volt az NB I, mint most. De a hatból legalább öt meccs ugyanabban az időpontban kezdődött, még a kettős rangadók első mérkőzése is. Persze a magyar futball jóval magasabban volt még, ezért mi is számítottunk. Figyeltek ránk. Ahogy a bajnokság színvonala romlott, azt is elmondtuk. Ugyanakkor én Szepesi Györgytől tanulva, világéletemben sportolópárti voltam. Akármilyen rosszak, gazemberek, képzetlenek, megpróbálok odafigyelni az üde színfoltokra. Önmagukhoz viszonyítom a futballistákat.

”Még dicséred ezt a marhát?”

– Az internet korában vissza lehet hozni az időt, amikor az emberek táskarádiót a fülükhöz szorítva nézték a meccseket a lelátóról?

– Ha nem szakadt volna meg a Körkapcsolás évekre, talán lehetne. De a rengeteg eltérő időpont és jogi viták miatt – bármilyen hihetetlen, de valaki még a Körkapcsolásból is pénzt szeretett volna – egy időre abbamaradt. Ha ez nincs, talán ma is ugyanolyan népszerű lenne. Bárhol jelenek meg, a mai napig hallom, hogy „a maga hangján nőttem fel”, vagy „már a nagyapám is hallgatta”. Kétségtelen, hogy más világ volt – néha előveszek egy régi fényképet, megmutatom a fiatalabbaknak, tessék, mondjátok meg, mi a furcsa rajta. Mondják, hogy hát a pálya széléről közvetítettek. Mondom, ez nem furcsa, amíg lehetett, így volt, később az előírások miatt nem engedték. Mi a furcsa? Jé, hát voltak nézők... Telt házak voltak mindenfelé. A totó miatt olyanok is hallgatták, akik amúgy meccsre sem jártak. Egyrészt mindenki kíváncsi volt a többi eredményre, másrészt kvázi ellenőrizték a riportert. Ha valamit mondtunk, rögtön megvolt a visszaigazolás. Ulbrich András kollégám egy Salgótarján-mérkőzésen a végén szépen elmondta az összefoglalót, góllövőket, ahogy kell, majd az utolsó mondata így szólt: a játékvezető enyhén szólva indiszponáltan vezette a mérkőzést. Erre a tarjáni nézők odafordultak felháborodva: „még dicséred is azt a marhát?!”

Szepesi csak egy van

– A Szepesi-díj mennyire fontos önnek, aki a névadót nem csak mint legendát, hanem mint kollégát is ismeri?

– Minden kitüntetésnek örül az ember. Lehetünk pikírtek, hogy a kitüntetést nem kiérdemlik, hanem adják, de én azt mondom, teljesen mindegy, ki adja, el kell fogadni. Nem foglalkoznak olyan sokat újságírókkal, hogy ne legyünk büszkék rá. Ez volt az első Szepesi György-díj, ami az én esetemben azért is különös, mert bár vagyok olyan öreg, hogy még Pluhár Istvánt is hallottam közvetíteni, amikor már tudatosan csináltam a dolgot, Szepesit utánoztam, Szepesi akartam lenni. Mint az én időmben mindenki. Sikerült közvetlen munkatársává válnom. Két dolgot szoktam kiemelni vele kapcsolatban: az egyik, hogy nagyon nagy tájékozottságot követelt meg, és nem csak a sportban. Mindig azt mondta, a napi első utunk a telexgéphez vezessen (ma már sokan nem tudják, miről van szó), és a világ híreit olvassuk el. És ne elégedjünk meg a rádióval, írjunk, televíziózzunk, legyünk jelen a filmgyárban. A másik pedig, hogy hihetetlenül sokat dolgozott azért, hogy a világ teljes magyarsága hallhasson minket, a magyar sportsikereket. A szomszédos területeken túl Kanadában, Ausztráliában, az Egyesült Államokban is. A Szepesi-díj kapcsán úgy éreztem, ez ennek a hatvanegynéhány évnek az elismerése. Említettem, eleinte én is olyan akartam lenni, mint ő. Később már nem, mert be kellett látni, Szepesi csak egy van. Ezért valami mást kellett kialakítani. Egy adatokra, történetekre épülő, nyitottabb stílust. Amiben fontos a hang, az orgánum, a magyar szavak használata. Büszke vagyok arra is, hogy tizenhét évig voltam a sportújságírók elnöke: édesanyámtól tanultam meg, hogy ami feladatot ránk rónak, azt el kell látni tisztességgel.

Benne van, hogy bánatosak leszünk

– Magyar–román Európa-bajnoki selejtező előtt vagyunk, most ismét van valami futball láz-féle az országban. Mit vár a találkozótól a riporter, aki ott lesz ezen a meccsen is?

– Valóban ott leszek, Deák Horváth Péterrel közvetítjük majd. Hogy mit várok tőle? Mindent és semmit... Két magyar–románra emlékszem, amit biztosan én közvetítettem, az egyik a hetvenes években egy budapesti egy-egy, ami előtt Satmareanuval, azaz Szatmárival, a románok magyar játékosával készítettem interjút. Mit ad isten, épp ő szerezte a románok gólját. De akkor még továbbjutottunk. Nekem jutott aztán az a szomorú sors, hogy közvetíthettem kilencvenkilencben azt a selejtezőt, amin először kaptunk ki a történelem folyamán Romániától. Pedig a románok féltek tőlünk, először is Hrutkától, aki Budapesten nagy gólt lőtt nekik – valamint Sowunmitól, aki újonc volt, nem ismerték. Aztán a negyedik percben rúgtak egy gólt és vége is volt a meccsnek... Kétségtelen, hogy egy magyar–román több, mint egy mérkőzés, éppen ezért az ember nem fogalmazhatja meg, mit vár, mert bármi megtörténhet. Győzelem, döntetlen, vereség. Lehet csúnya vagy csendes mérkőzés, lehet balhé a lelátón, de lehet béke is. Fel kell vérteznie magát a riporternek, hogy visszaadja, ami ott történik, és közben próbálja nyugalomra inteni az embereket. Ne csak informáljon, hanem neveljen és szórakoztasson is. Szeretném, ha a sport játszaná a főszerepet. A mi válogatottunk egygólos csapat, ez látszik: induljunk ki a null-nullból, és abból lehet bármi. Eddig ebben a „lehet bármi”-ben a pluszt Dárdai Pál jelentette, most viszont nem lesz ott. Bernd Storcknak hihetetlenül nehéz dolga van. Az ember örök bizakodó, de az is benne van, hogy bánatosak leszünk a végén.

 

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Eredmények, interjúk, átigazolási hírek első kézből.