Évforduló

Huszonkilenc éves a 0-6: a nap, amikor tönkrementünk

Minden idők legmegrázóbb válogatott meccse után a mélybe zuhant az egész magyar futball. Pedig a szovjetek elleni vereség csak egy szimpla futballmeccs volt.
 
 

Évforduló

Huszonkilenc éves a 0-6: a nap, amikor tönkrementünk

Minden idők legmegrázóbb válogatott meccse után a mélybe zuhant az egész magyar futball. Pedig a szovjetek elleni vereség csak egy szimpla futballmeccs volt.
 
 
 

Évforduló

Huszonkilenc éves a 0-6: a nap, amikor tönkrementünk

Minden idők legmegrázóbb válogatott meccse után a mélybe zuhant az egész magyar futball. Pedig a szovjetek elleni vereség csak egy szimpla futballmeccs volt.

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!

„Élek a gyanúperrel, hogy nem véletlenül rúgta Jevtusenko fölé” – mondta rezignáltan Vitray Tamás, amikor a szovjetek csatára kihagyta a meccsen már második tizenegyest. Ekkor 5-0-ra vezetett a Szovjetunió, a közönség megünnepelte a büntetőt fölé rúgó játékost, már ez is belefért. Semmi nem számított akkor, már rég padlón volt és még feltérdelni sem tudott a magyar válogatott. Ekkorra már alighanem a tévé előtt ülő egész ország beletörődött a dologba, a sokkhatás elmúlt, legyintettünk, mosolyogtunk Jevtusenko nagyvonalúságán. Nem azért rúgta fölé, mert öttel vezettek, hanem mert jogtalan tizenegyes volt. A szovjetek nem sokkal később azért berúgták a hatodikat is, aztán még elszórakoztak egy ziccert, Vitray ekkor hozta elő a kiütött és kiszámolt bokszoló hasonlatát.

Másfél órával korábban pedig még úgy ült le mindenki a tévé elé, hogy egy nagyjából négy éve várt fantasztikus alkalomból együtt ünnepeljen az ország. A magyar válogatott akkor sorozatban a harmadik világbajnokságára jutott ki, még nem számított nemzedéki kérdésnek, ki látott korábban jó magyar csapatot – viszont a Mezey-féle válogatott azzal kelt útra Mexikóba, hogy a remények szerint az 1978-as és az 1982-es szereplést magasan felülmúlva, a csodák világába repíti a szurkolókat.

Nem gondolt bele senki, hogy ez a csapat is a semmiből jött, hiszen néhány évvel korábban még a lemondás és a keserűség övezte az Európa-bajnokságról lemaradó, kapitányváltáson áteső csapatot. Mezey felépített egy jól működő szerkezetet, a játékosok tudták a helyüket ebben a szerkezetben – Mexikóig ez egy szakmai értelemben jól menedzselt csapat volt. Nehéz volt új embernek bekerülnie, mert a fogaskerekek a helyükön voltak. Garaba, Kardos, Nagy Antal és Róth személyében például négy, eredetileg középső védő is volt a csapatban, mégis összeillesztette őket Mezey úgy, hogy működött a dolog. Volt világsztár-jelöltünk, Détári személyében, gyors csatáraink, csak Nyilasi kidőlése okozott problémát.

Hogy a felkészülés totálisan el lett rontva, azt utólag Mezey György is elismerte. Más kérdés, hogy a kapitány sosem hallgatott másokra, közmondásosan túlérzékeny volt a kritikákkal, észrevételekkel szemben – a maga útján ment és csak azokat fogadta el maga mellett, akik nem kérdőjelezték meg a döntéseit. Mire a szovjetek elleni meccs elkezdődött, a majdnem minden részletében elbaltázott felkészülés, a forró mexikói klíma segítségével teljesen leamortizálta a csapatot.

Igaz, a meccs első perceiben még máshogy tűnhetett, ha valaki megnézi a találkozó teljes felvételét, lendületesen elfutó, méterekről becsúszó magyar játékosokat lát, az iram – később persze főleg a szovjeteknek köszönhetően – mai szemmel nézve is megfelelő. Aztán jött az első két gól, az első két lövésből, négy perc után. Balszerencsés, végzetes kezdés, de lett volna még 85 perc a korrigálásra. Ám a fizikailag „elkészült” magyar játékosok a minden idők egyik legnagyobb edzője, Valerij Lobanovszkij által csúcsra futtatott szovjet futógépek mellett innentől katasztrófára ítéltettek. Ha létezne ilyen a futballban, jó érzésű játékvezető a harmadik, de legkésőbb a negyedik gól után leléptette volna a magyarokat.

A mexikói 0-6 toposz, a magyar futball totális megsemmisülésének metaforája lett – de ez két részből áll. Maga a szovjet-meccs csak egy borzalmas 90 perc volt, az idehaza titkos vébé-favoritnak tartott csapat megsemmisülését jelentette – de nem többet. Hogy utána az egész labdarúgásunk a mélybe süllyedt, az nem ennek az egy meccsnek és nem ezeknek a játékosoknak a hibája (akik közül utána többen külföldön is tisztességes pályát futottak be). Itt csak egy hatalmas pofont kapott a „király” – hogy valójában meztelen, hogy a válogatott által eltakart problémák mennyire súlyosak és mennyire alkalmatlan a hazai közeg, hogy kezelni tudja saját gondjait, az utólag derült ki.

Működő, egészséges futballkultúrában ugyanis egy 0-6-ot is túl lehet élni, kis depresszió árán akár, napirendre térve a dolgok fölött. Brazília sem fog eltűnni a futballóriások közül a tavalyi, németek elleni 1-7 után. Magyarországon azonban akkor már rég nem volt meg a futball egykori kultúrája, ami még úgy-ahogy egyben tartotta a dolgokat az 1969-es marseille-i katasztrófa után. A körülmények is végzetesen összejátszottak a magát emésztő magyar futball ellen: néhány évvel Mexikó után a rendszerváltással kihúzták a szőnyeget a sportág alól – könnyen ment, mert az a szőnyeg olyan is volt –, megszűntek a szocialista futball alapjai, másmilyen alapok pedig nem voltak. Másrészt pedig ugyanebben az időben robbantott és vált tömegszórakoztatásból világpiaci üzletté a globális futball. Olyan rakétasebességgel hagyva ott a saját problémáival küszködő magyar focit, mint az év végén Aranylabdát kapó Igor Belanov a magyar hátvédeket 1986. június 2-án Irapuatóban.

Ha így nézzük, ez a csapat, ezek a játékosok igazából szerencsétlen – bár egészen odáig ünnepelt – áldozatai a körülményeknek. Huszonkilenc éve nincs minimális szakmai eredménye sem a válogatottnak, klubfutballunk is megszűnt tényező lenni, bajnokságunk még annál is gyengébb, amit valaha képzeltünk. Mindezt nyilvánvalóan értelmetlenség egyetlen mérkőzésre visszavezetni, de a futball és a szurkoló ilyen: szimbolikus pillanatokat keres és talál.

Így aztán huszonkilenc éve tesszük fel ugyanazokat a kérdéseket: mi történt Mexikóban? Hol rontottuk el? Ki hibázott a legnagyobbat? Válaszok helyett pedig azóta is csak okoskodások vannak (többnyire). Vitray Tamás már ott, a helyszínen éreztette, hogy felesleges magyarázatot keresni, mert erre a meccsre egyszerűen nincs. Az ő nyilvánosan vállalt tanácstalansága és döbbenete a leghitelesebb reakció alighanem erre a 90 percre. A többi már történelem.

Szovjetunió-Magyarország 6-0, a teljes meccs (MLSZ TV-archív)
 

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Eredmények, interjúk, átigazolási hírek első kézből.