A Vidi-csoda, 7. rész

A nap, amilyen nem lesz több itthon

Magyar klubcsapat hazai pályán nemzetközi kupadöntőben – harminc éve játszották a Vidi–Real Madrid első meccsét.
 
 

A Vidi-csoda, 7. rész

A nap, amilyen nem lesz több itthon

Magyar klubcsapat hazai pályán nemzetközi kupadöntőben – harminc éve játszották a Vidi–Real Madrid első meccsét.
 
 
 

A Vidi-csoda, 7. rész

A nap, amilyen nem lesz több itthon

Magyar klubcsapat hazai pályán nemzetközi kupadöntőben – harminc éve játszották a Vidi–Real Madrid első meccsét.

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!

Ha a Real Madrid az idén jönne Magyarországra komoly nemzetközi kupameccset játszani egy hazai csapat ellen, a médiafelhajtás és a napi hiszti valószínűleg komolyabb lenne, mint harminc éve – de az érdeklődés aligha lehetne komolyabb. A Videoton elleni UEFA Kupa-finálé előtt annak idején felvetődött az ötlet, hogy a Sóstói Stadion helyett a Népstadionba vigyék az első meccset, mert az akkor még 75 ezres aréna is megtelt volna a találkozóra. Fehérváron viszont ragaszkodtak a hazai pályához – a játékosok és a szurkolók is –, így maradt a Sóstó, amely „gumikapacitással” az eredeti befogadóképességét sokszorozta, gyakorlatilag az egész tavaszi kupamenetelés során.

A csúcs a fináléban következett: a világítótestek tartóoszlopain és a környező fákon is kapaszkodó nézőket beszámítva nagyjából negyvenezer szurkoló látta az első meccset. Akkoriban nem voltak még szektorok és ülőhelyek (a régi, „fapados” tribünt leszámítva), a szigorú UEFA-előírások a három héttel későbbi Heysel-tragédia után kerültek csak napirendre – így aztán a szerencsés jegyhez jutók úgy voltak vele, legfeljebb kicsit összehúzzák magukat, egymás lábára állnak és mindenki befér.

Természetesen országos ügy volt már a Vidi, a fővárosból és messzebb eső vidékekről is rengetegen jöttek, a családok két-három órával a meccs előtt megálltak valahol a betonteknőben, várakozás közben elfogyasztották a magukkal hozott uzsonnát, aztán pedig szurkoltak.

A Real Madrid sem követte el azt a hibát, amit a Manchester United: nagyon is komolyan vette a Videotont, előző este a Sóstón edzett – megint a régi idők bája: bárki megnézhette az edzést, utána pedig a Real csapatbuszánál autogramot kérhetett az öltözőből kisétáló játékosoktól. Minden különösebb felhajtás nélkül. Mert azért persze a Real akkor még nem volt galaktikus „popsztárok” gyülekezete, testőrökkel őrzött, másik bolygóról érkezett gigaklub – csak egy nagyon jó csapat. Amelyik az előző években már a Tatabánya, a Honvéd és a Dózsa ellen is megfordult Magyarországon, így régi ismerősként üdvözöltük őket.

Másnap aztán kiderült, mennyire erős ez a csapat (az elődöntőben az Intert verte), soraiban olyan klasszisokkal, mint Santillana, Valdano, Stielike, Mitchell, Gallego, Sanchis vagy Camacho. A kor új sztárja, a fiatal Keselyű, Emilio Butragueno is pályára lépett – nem volt gyenge pontjuk. A Videotonban viszont akadt néhány, mert a kizsigerelt, vékony keretből nem játszhatott a Szarajevóban sárga lapot begyűjtő Szabó, valamint a sérült Májer és Csongrádi sem. Az esélyek a Real mellett szóltak – de ekkorra már eljutott odáig a hazai közvélemény, hogy a korábbi Vidi-csodák után egy újabbat is simán el tudott képzelni.

Ami a körítést illeti, megadták a módját, bár akkoriban a sportesemények körüli show business még nem volt túlságosan bejáratva Magyarországon. Voltak néptáncosok, ejtőernyősök, jazz-zenekar (Videoton Jazz Band, természetesen) és a kupamenetelésről szóló, extra-bárgyú zeneszám, valahogyan eltelt az a néhány óra, amit a kezdőrúgásig ki kellett bírni. Még egy adalék a maihoz képest kissé más világ megértéséhez: a döntő volt az első meccs, amit a Magyar Televízió már nem csak két kamerával közvetített, a nemzetközi átvételekre tekintettel a kapuk mögé is raktak egyet-egyet.

Kovács Ferencnek nem volt szíve felküldeni bekkelni egy hazai döntőben az életük első és utolsó ilyen meccsét játszó játékosait – a Vidi támadni próbált, igazi támadók nélkül is, Burcsa és Vadász is csatárt játszott olykor. A szögletarány a meccs végére 9-2 lett a Vidinek (!), de ez mit sem ért, igazából meddő fölény volt. A Real Madrid nagyon okosan és higgadtan játszott, amikor pedig kellett, gyilkos módon lecsapott: Mitchell kapáslövése az első félidő közepén beakadt, aztán a hajrában két kontrából Santillana és Valdano is betalált.

Nem volt esély a csodára, de a közönség egy pillanatra sem fordult el a csalódott csapattól. Negyvenezren búcsúztatták Szép volt, fiúkkal a játékosokat, megvolt a tiszteletkör és az ünneplés – mindezt egy héttel később sokan emlegették, amikor a Népstadionban a már vébé-résztvevő magyar válogatott kikapott a hollandoktól az utolsó selejtezőn, és az ünnepelni érkező hetvenezer szurkoló kifütyülte Nyilasiékat…

A döntő első felvonásáról az akkori szereplők közül Vadász Imre, a soktüdejű középpályás, a Manchester United és Zseljeznyicsar elleni csaták egyik hőse emlékezett a Rangadó.hu-nak:

– Kettő vagy négy jegyet kaptunk összesen mi játékosok, még nekem is sorba kellett állni érte. Ehhez képest csak a falumból, Előszállásról hatvan jegyet kértek tőlem, a régi haverságra való tekintettel... Valóban szóba került, hogy a Népstadionban legyen a meccs, de Feri bácsiék azt mondták, egyszer van ilyen döntő a csapat életében, akkor már legyen Fehérvár és ne Budapest.

– Azt látni kellett persze, hogy a Real Madrid nem csak jó nevekből áll, de csapatként is kiváló. Nálunk sok sérült volt, náluk meg a kispadon is klasszisok ültek. Viszont Kovács Feri bácsi a meccs előtt azt mondta, kijött ide negyvenezer ember, ne álljunk be nekik nyolc emberrel védekezni. Amennyire az erőnkből futotta, próbáltunk támadni. És az az igazság, hogy bár mi kaptuk a gólokat, ezek egészen hihetetlen apróságokon múltak. Kiengedhettük volna a labdát bedobásra, ehelyett megmentettük becsúszva, de pont az ellenfél játékosa elé, aki beadta, ebből kaptuk az elsőt. Persze könnyű ennyi évvel később mondani, mit kellett volna máshogy csinálni és hát ugye a többi meccsen addig meg sokszor volt nekünk szerencsénk.

– A Real Madrid úgy jött ide, hogy nem akart gólt kapni. A tisztelet megvolt bennük az irányunkban, nem voltak flegmák, mint az angolok márciusban. Odatették magukat, de szerintem a tervük az volt, hogy itt szoros meccset játszanak, a visszavágón meg majd elintéznek minket. A meccs után persze csalódottak voltunk, egy vereség akkor is vereség, ha jobb csapattól kapsz ki. Bosszantott. Mondjuk, ha egy-null a vége, azt mondjuk, egy Realtól ki lehet ennyire kapni. És az utolsó két gólt a végén kaptuk, ahogy most legutóbb a Bayern München a Barcelonától... De a közönség ünnepelt minket és ez nagyon jól esett – meséli Vadász Imre, aki a lefújás pillanatában már tudta, csapattársaival együtt: ilyen történet többé nem lesz.

– Még álomnak is szép volt ez a sorozat. Ha belegondolok, hogy én hetvenötben lettem igazolt játékos, előtte semmi, öt évre rá NB I-ben játszottam, újabb öt év múlva meg UEFA Kupa-döntőben... Ha ezt valaki előre mondja, nem hiszem el neki. Én Fehérvárra nem is futballistának, hanem tanulni mentem eredetileg. Minden várakozásomat felülmúlta, ahogyan alakult a pályám, örök életemben elkísér ez a menetelés. Még ma is, akárhová megyek, sokan megismernek, nagyon jó érzés, hogy nem felejtettek el, mondják a Manchester elleni tizenegyest meg a kapásgólt a Zseljónak. Talán akkor, huszonöt évesen nem is tudtam felfogni, mekkora dolog ez az egész. Azt mondom, ha öt évvel később csinált volna hasonlót valamelyik csapatunk, akkor is ugyanilyen értékes maradt volna a mi sikerünk – az a baj, hogy nem csinált senki.

Vadász Imre jelenleg a Videoton utánpótlásánál edzősködik, emellett pedig civil munkája is van, megél a kettőből – profi pályafutásából csak a külföldi karrier hiányzik, azt mondja, amúgy mindennel elégedett. A légióskodás abban a korban nem adatott meg – de egy emlékezetes külföldi útjuk még volt a fehérváriaknak, a madridi visszavágó. Azzal zárul sorozatunk.

 

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Eredmények, interjúk, átigazolási hírek első kézből.