Születésnap

Táncolt, amíg tapsoltak neki

Törőcsik András az utolsó magyar futballzseni lehetett volna – de a zseniális képességeket saját gyengesége és a korszak körülményei végül legyőzték; hatvanéves a sztár, aki „csak” a szurkolók szeretetét érte el.
 
 

Születésnap

Táncolt, amíg tapsoltak neki

Törőcsik András az utolsó magyar futballzseni lehetett volna – de a zseniális képességeket saját gyengesége és a korszak körülményei végül legyőzték; hatvanéves a sztár, aki „csak” a szurkolók szeretetét érte el.
 
 
 

Születésnap

Táncolt, amíg tapsoltak neki

Törőcsik András az utolsó magyar futballzseni lehetett volna – de a zseniális képességeket saját gyengesége és a korszak körülményei végül legyőzték; hatvanéves a sztár, aki „csak” a szurkolók szeretetét érte el.

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!

Törőcsik András egy olyan korban volt kedvenc, amikor a legjobb futballisták még nem szupersztárok és médiaipari popikonok voltak elsősorban. Azért imádták őket, mert a közülünk indult, kiemelkedő zsenit látták bennük, akivé mi is lehettünk volna, ha tehetségesebbnek születünk. Törő igazi „proli gyerek” volt, „egy közülünk”, ragyogása csúcsán minden kamasz ezért akart olyan lenni, mint ő, és ezért nem irigykedett rá. Ha innen nézzük, tényleg elérte, amit ennyi idő alatt el lehetett érni.

De sajnos nagyon innen kell néznünk, hogy ezt tényleg elmondhassuk. Mert a futball azért már a hetvenes években is több volt egyszerű szórakozásnál, játéknál. Megvoltak a maga szupersztárjai, ekkor már egyre inkább csak külföldön – de ott volt a példa, hogy a nem szabályos, nem „menedzserek által tervezett” világsztárok is befuthatnak karriert. Amilyet Törőcsiknek végül nem sikerült befutnia.

Kérdés, akarta-e egyáltalán. Törőcsik András második legjellemzőbb vonása – az első persze a sokszor idézett zsenialitása, mozgáskultúrája, tehetsége – az a nemtörődöm lemondás, amivel a saját pályáját kezelte. Egy fiatalon is koravén hozzáállású kamasz, akit mintha annyira nem is érdekelt volna az egész. Mintha az első címlaptól kezdve az lett volna a legfontosabb neki, hogy hagyják békén. És ez a habitus – az akaraterő hiányával együtt – abban a korszakban Magyarországon egyet jelentett az örökre félig üres pohárral (sajnos nem szó szerinti értelemben).

Ahogy Egressy Zoltán, Törőcsik nagy rajongója, a róla szóló legújabb regény szerzője megfogalmazta: Törőcsiknek igazából nem voltak jó korszakai, inkább csak jó meccsei. Nincs íve a pályának, nincs folytonosság benne. Felbukkan, csodálják, rövid csúcsra futás, aztán már semmi különös, de ebben a semmi különösben zseniális villanások. Voltak önsorsrontó ikonjai a futballnak előtte és utána is: talán több szerencséjük volt, mert a közeg, az ő futballkultúrájuk mégiscsak eredményezett valamiféle karriert a számukra. George Best, Paul Gascoigne. Törőcsik nem vitte annyira, nem ismerhette meg őt a világ. Az önsorsrontásban buzgón segédkező, őt szépen bedaráló környezet ekkor már nem volt igazi futballkultúra.

Törőcsik pedig valóban hatalmas tehetség volt, ami az adottságait illeti: tényleg felismerhető a mozgásában Messi, az átlépős cselt futás közben olyan természetesen csinálta, mint a harminc évvel későbbi klasszisok. Focizott, a szó szebbik értelmében. Ezért imádták, rajongtak érte, jártak miatta meccsre az akkor már rég süllyedőben lévő, de még nem elsüllyedt magyar futball szerelmesei. Jó volt látni, hogy valaki így tud focizni. És ennyi. A karrierje nem hasonlítható a profin építkező Nyilasiéhoz, még Détáriéhoz sem, aki legalább sok külföldi klubban megfordult. Törőcsik önmagának való zseni volt, játéka is azt sugallta, amit pályán kívüli tettei, gesztusai: hagyják őt focizni, mást nem akar.

A most, hatvanadik születésnapján születő tisztelgő írásoknak szinte kivétel nélkül közös vonásuk: mai negyvenes-hatvanas korosztály írja azokat, és mindegyik arról szól, hogy a szerző a saját fiatalságát emlegeti fel nosztalgiával Törőcsik kapcsán. Ő ugyanis nem a magyar futballnak jelentett sokat, hanem a magyar szurkolóknak. Akik valamit kaptak tőle, amit másoktól itthon azóta sem – és emiatt megbocsátják a tökéletesen taccsra futott karriert, a soha be nem teljesült álmokat is.

A Törőcsik-toposzhoz az ital, a szenvedélybetegség, a defektes életút is hozzátartozik, a félrement magyar futball egyik szimbóluma is lett ő – de nagyon sok későbbi, semmire sem jutó hazai futballistával ellentétben rá nem haragszunk ezért. A kor, az erkölcsök, a környezet, mondjuk sóhajtva, és ugyanolyan jó érzéssel elevenítjük fel azokat a villanásokat, a Bilbao, a Fradi vagy a Köln ellen. A hetvenhetes év, az volt Törőcsik András egyetlen hibátlanul felfelé futó esztendeje: a többi tényleg csak néhány villanás. Jegyezzük meg: Baróti Lajos szövetségi kapitány 1977 végén némi kritikával nyilatkozott Törőcsikről, miközben az ország azt várta, ő lesz az argentínai világbajnokság sztárja. Baróti a józan futballprofesszor szigorával említette, hogy vannak akarati problémák nála, nem hozza ki magából a legtöbbet.

Ezek ma már elképesztőnek tűnő szavak, hiszen Törőcsikről évtizedek óta csak a legendáknak járó áhítattal és lírával illik beszélni. Pedig valójában tényleg csak egy hihetetlenül tehetséges focista volt, aki táncolt, amíg tapsoltak neki. Aztán, amikor magára maradt abban a közegben, gyarlóságával lett afféle magyaros legenda. A mi örökre félig üres poharunk, futball-félszázadunk kocsmaszagú világában.

 

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Eredmények, interjúk, átigazolási hírek első kézből.