A Vidi csoda, 6. rész

Te hol voltál, amikor Csuhay belőtte?

A magyar klubfutball utolsó igazi sikere harminc évvel ezelőtt született, amikor a Videoton bejutott az UEFA Kupa döntőjébe. A jugoszláv Zseljeznyicsar Szarajevo ellen, egy örökre felejthetetlen góllal...
 
 

A Vidi csoda, 6. rész

Te hol voltál, amikor Csuhay belőtte?

A magyar klubfutball utolsó igazi sikere harminc évvel ezelőtt született, amikor a Videoton bejutott az UEFA Kupa döntőjébe. A jugoszláv Zseljeznyicsar Szarajevo ellen, egy örökre felejthetetlen góllal...
 
 
 

A Vidi csoda, 6. rész

Te hol voltál, amikor Csuhay belőtte?

A magyar klubfutball utolsó igazi sikere harminc évvel ezelőtt született, amikor a Videoton bejutott az UEFA Kupa döntőjébe. A jugoszláv Zseljeznyicsar Szarajevo ellen, egy örökre felejthetetlen góllal...

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!

Vannak mérkőzések, amelyek utólag egyetlen mozdulatról maradnak emlékezetesek, noha egyébként is illik emlékezni rájuk. De ugyan ki tudja felidézni, mi fontos történt az 1966-os világbajnoki döntőn Hurst kapufás gólja/nem gólja előtt? Ki emlékszik pontosan, hogy estek a dolgok Maradona „Isten keze”, illetve szólógólján kívül 1986-ban az argentin-angolon? Mint egy pavlovi reflex: ha kimondjuk ezeket a meccseket, mindenkinek azonnal a kulcspillanatok jutnak eszébe. Persze azért is, mert nem akármilyen meccsen születtek és nem akármilyen eredményt hoztak.

A Videoton 1984–1985-ös kupamenetelésének számtalan csodálatos momentuma volt, amit ma is hátborzongva idéz fel a szurkoló: Szabó négy gólja a Partizan ellen, Disztl Péter védése Albiston tizenegyesénél, Májer bombája a Bernabeuban... Ám ha a döntőbe jutás kulcsmozzanatáról esik szó, minden magyar felszisszen és széles mosollyal sóhajt egyet: ó, az a Csuhay-gól Szarajevóban...

Ki hitte volna előzetesen, hogy az európai nagyágyúk, a PSG, Manchester United és a Real Madrid elleni csodás meccsek mellett a jugoszláv kiscsapat, az előtte nálunk teljességgel ismeretlen Zseljeznyicsar elleni szenvedés hozza el a legkatartikusabb jelenetet? Mert a visszavágó – a hazai, remek 3-1 után – bizony szenvedés volt. Egy egészen pokoli hangulatú stadionban, ahol a hazai szurkolók szinte beüvöltötték a labdát Disztl Péter kapujába. Kétszer is. Azt a labdát, amit a meccs jó részében egyébként nyomozott a Videoton. Pedig a Zseljo az elődöntőig a Vidiéhez nem is mérhető ellenfelek testén át jutott el: a bolgár Sliven, a svájci Sion, a román Craiova és a szovjet Dinamo Minszk közül maximum az utóbbi számított nagy névnek.

De a jugoszlávok már az első meccsen is megmutatták, hogy remek játékosok, technikás, gyors focit játszottak, önbizalomtól duzzadva. A visszavágó előtti bajnoki meccsen 2-0-ra verték Crvena Zvezdát, ami szintén nem csökkentette a magabiztosságukat. Amit a visszavágó szarajevói poklában már az ötödik percben megtoldottak. Bahtics, a sorozat – Szabó József mögött – második legeredményesebb játékosa olyan védelmi hibák után szerzett vezetést, amelyek jelezték: remegnek a fehérvári lábak. És remegtek tovább, mert a továbbra is tartalékos Vidi képtelen volt helyzetekig jutni, a Zseljo ellenben cikázott és villogott, üres kapus ziccert is rontott – hogy aztán amikor már úgy tűnjön, ki lehet húzni egygólos vereséggel, egy újabb kapitális védelmi hiba után megint betaláljon (igaz, lesről, de nem érdemtelenül). Ivica Oszim vezetőedző – később sikeres európai tréner, volt japán szövetségi kapitány – és a szarajevói közönség tombolt. A lelátón zengett a „Jugoszlávia!” üvöltés – erről a fehérváriaknak is eszükbe jutott nyilván, hogy egy egész ország szurkol értük. Csak úgy tűnt, későn...

Fogyott az idő, és akkoriban nem volt még szokás négy-öt percet hosszabbítani. Az addig kapura is alig néző Videoton jobb híján tologatta a labdát, Végh Tibor csapatkapitány pedig előrezavart mindenkit, mit őrizzenek hátul? Így történt, hogy a két középhátvéd, Disztl László és Csuhay József felbukkant a másik tizenhatosnál. Két perc volt hátra a meccsből, amikor Disztl visszatett labdájával Csuhay ott találta magát szemben a kapussal. Ugye, mindenki emlékszik ma is, hol volt ebben a pillanatban?

És akkor halljuk, hogyan emlékezik maga a főszereplő, a Videotonban 171 mérkőzést játszó, 57 esztendős Csuhay József. A volt hátvéd edzősködött és dolgozott az utánpótlásban is, jelenleg Egerben él, a Családsegítő Intézet munkatársa. És alighanem örök életére a „szarajevói hős”.

– Tény, hogy az volt a leggyengébb meccsünk az egész sorozatban. Nem volt benne a gól a játékunkban. Lőttem gólt máskor is pályafutásom során, de ennél fontosabbat nyilván nem. Emlékszem a részletekre, pláne, hogy mostanában sokan felidéztetik velem – mesélte a Rangadó.hu érdeklődésére Csuhay József.

– A legenda szerint Végh Tibi zavart minket előre, de valójában nem tudom, így volt-e, alighanem mentünk volna magunktól is, hiszen olyan volt az állás. Amikor ott találtam magamat a kapussal szemben, semmire nem volt idő, belerúgtam a labdába, megpattant talán egy védőn is, a kapuson is, bement. Tetszik, amikor azt nyilatkozzák a játékosok, hogy „felnéztem, okosan végiggondoltam, hova lőjem”, valójában ilyenre szinte sosincs idő. Kellett hozzá szerencse, az nyilvánvaló.

Csuhay azt sem tagadja, nem rajtuk múlt, hogy addigra nem dőlt el végleg a továbbjutás a Zseljeznyicsar javára – a gólja utáni pillanatokból pedig leginkább egy falfehér arc maradt meg benne.

– Kettő-nulla után kicsinálhattak volna bennünket, megvoltak a helyzeteik, hogy miért nem tették, azt ők tudják. A gólom után Ivica Oszim arca, amit a tévéfelvételeken láttunk utána, ahogy fogja a fejét, az nagyon megmaradt – később sokszor felidéztem, amikor edzőként átéltem hasonlót. Hogy a csapatod jól játszik, lefocizza az ellenfelet, aztán egyszer csak jön a hidegzuhany. Együtt érzek vele utólag is, noha, tudom, később sikeres pályafutása volt, mondhatni elindítottuk a pályán... Egyébként egy évre rá a Vidivel edzőtáboroztunk Jugoszláviában, és ismét játszottunk a Zseljóval, Oszim nevetve megfenyegetett, amikor meglátott: a nénikédet, mondta, jól kibasztál velünk.

Csuhay József is találkozott már a jelenséggel, hogy a góljával azonosítják, és hogy mindenki emlékszik, mit csinált éppen akkor, amikor ő ellőtte a labdát. Kevés játékosunk volt az elmúlt évtizedekben, aki ezt elmondhatja magáról.

– A negyvenes-ötvenes generációból szinte mindenki emlékszik a gólomra, bármerre jártam, ezt tapasztaltam. Volt, hogy megszólítottak az utcán, hogy haver, csak el akarom mondani, mekkora örömet okoztál, amikor a kollégiumban vagy a katonaságnál néztük a meccset. Ez mindig remek érzés. Valóban ezzel azonosítanak. Ha nem vigyázok, rajtam marad – mondja viccesen Csuhay, majd hozzáteszi: szerencsére azért a pályafutása nem csak ennyiből állt.

Valóban, a Honvéddal később magyar bajnok és kupagyőztes lett, a magyar válogatottal az 1982-es és az 1986-os világbajnokságon is ott volt, csak a külföldi karrier maradt ki, a korszak hátrányainak köszönhetően. De ha bármi egyebet elért volna, Székesfehérváron alighanem akkor is örökre az maradt volna, aki így is maradt. A történelem második leghíresebb szarajevói lövésének gazdája.

A szarajevói visszavágó góljai

A Zseljeznyicsar Szarajevo

A szarajevói vasutasklubot 1921-ben alapították, a volt Jugoszláviában nem tartozott a legsikeresebb egyesületek közé. Egyszer, 1972-ben nyerte meg az össz-jugoszláv bajnokságot, abban az évben az UEFA Kupában a negyeddöntőig jutott – ezt sikerült felülmúlni az 1985-ös elődöntővel.

A délszláv háború idején a klub a hírekbe sajnos nem a sport vonatkozásában került be: legendás stadionját, a félelmetes hangulatú Grbavicát egy ideig állítólag halottak tárolására használták, a csapat pedig a Kosovo Stadionban játszott. A háború után már az újjáéledt bosnyák bajnokságba tértek vissza – ám korábban több meghatározó játékosuk is külföldre menekült a háború elől. Részben a stadion is megsemmisült: fiatal játékosokkal, tornatermekben edzve kezdték újra a munkát.

A kilencvenes évekre ismét sikeres lett a klub, Bosznia-Hercegovinában ötször nyert bajnoki címet, legutóbb két évvel ezelőtt. Olyan játékosok is megfordultak a csapatnál, mint a Manchester City csatára, Edin Dzeko.

A jelenlegi pontvadászatban negyedik helyen áll a Zseljo – érdekes, hogy a Videotonhoz hasonlóan hosszú veretlenségi sorozatban vannak, 11 forduló óta nem kaptak ki.

Az akkori Zseljeznyicsar játékosai közül Mehmed Bazsderevics volt a legnagyobb szárt és ő vitte a legtöbbre később is: 54-szer lépett pályára a jugoszláv, kétszer a bosnyák válogatottban, 1987 és 1997 között Franciaországban a Sochaux és a Nimes csapataiban futballozott, 2014 novembere óta pedig ő a bosnyák válogatott szövetségi kapitánya.

 

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Eredmények, interjúk, átigazolási hírek első kézből.