Vélemény

Kemény férfiak a kilencvenes évekből

Lendvai Miklós már nem az első tréner, aki úgymond f...án odamondott saját elpuhult játékosainak. De a keménykedés mögött van-e valami tartalom?
 
 

Vélemény

Kemény férfiak a kilencvenes évekből

Lendvai Miklós már nem az első tréner, aki úgymond f...án odamondott saját elpuhult játékosainak. De a keménykedés mögött van-e valami tartalom?
 
 
 

Vélemény

Kemény férfiak a kilencvenes évekből

Lendvai Miklós már nem az első tréner, aki úgymond f...án odamondott saját elpuhult játékosainak. De a keménykedés mögött van-e valami tartalom?

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!

Észrevehető jelenség, hogy egyre többen nosztalgiáznak immáron a kilencvenes évekkel, a magyar futball alighanem legsötétebb, legsúlyosabban eredménytelen korszakával kapcsolatban is. Nem a szurkolók (ők a Fradi egyszeri, bravúros BL-főtábláján kívül ugyan mit emlegethetnének nosztalgiával?), hanem a korszakot a pályán megélt szereplők. Ha olvassa az ember a nyilatkozataikat, a következő kép alakul ki benne a kilencvenes évek magyar futballjáról: akkor még keménykötésű, vérprofi sportemberek harcoltak a pályán őszintén és férfiasan, magukat mindig odatéve, hogy a mai puhány, elkényeztetett ficsúroknak esélyük sem lett volna velük szemben.

Érdekes megfigyelni ezt a fajta hangsúlyeltolódást az önfényező nosztalgiában a fizikum meg a mentalitás felé: a korábbi „nagy öregek” még kivétel nélkül azt a szólamot hozták, amikor saját karrierjüket helyezték szembe az utódokéval, hogy „mi még tudtunk focizni”, esetleg „mi még szerettük ezt a sportágat!”. Az egy dolog, hogy már ez a nosztalgia sem volt okvetlenül igaz: a hatvanas-hetvenes években épp annyira volt romlott a futballközeg, amennyire lehetett; de az itt-ott még meglévő eredmények alapján lehetett utólag ezt a narratívát erőltetni. Megtámogatva a „ha mi kimehettünk volna külföldre...” kezdetű szólamokkal, amelyek végén persze európai topcsapatokat volt szokás szabadon behelyettesítve emlegetni, mint célállomást.

Aztán elmúlt az a korszak, átalakultak az önfényezés tónusai, de maga a gesztus megmaradt. Kétségtelen, a kilencvenes évek magyar profijai nem tudtak már sikereket és jó egyéni statisztikákat felmutatni, hogy megtámogassák saját szép múltjukat a jelenből – hát maradt a nehezebben megfogható „mentális erő”, mint bezzeg-példa. Ma az a megmondóember a „hiteles”, akire úgy emlékezhetünk, hogy bárkit képes volt lerúgni edzésen is. Ez anno a balhés játékost jelölte, ma a „profit”. Hogy ezek a vérprofi, szilaj férfiak hogyan edzettek és milyen profizmus jellemezte őket a magánéletben például, azt nem illik emlegetni. Ők ma nem egykori énjükkel, hanem jelenlegi „szókimondásukkal” azonosítandók. Bezzeg-profik.

Duró József például nemrég elpanaszolta, hogy egyelőre nem dolgozik komoly csapat mellett edzőként, pedig tudna mit mutatni a mai fiataloknak, akik lusták és puhányok, ellentétben az ő generációjával, amely edzésen megdöglött, hogy bizonyítson. Nem akarom megbántani senki egyéni nosztalgiáját, de aki valaha látta például a Fischer, Duró csatárpárost a Honvédban, annak a „megdöglik a pályán” magyar kifejezés az utolsók közt jut eszébe. Duró amúgy egy évig játszott Izraelben, ennyi volt a légiós-karrierje, a hazai, többnyire éppen jobban fizető csapatok között pendlizett, hogy nem volt ügyetlen, azt jelzi, hogy a válogatottban is szerepelt 21 meccsen. A kilencvenes évek szinte minden tétmeccsét elveszítő válogatottjaiban.

Most Lendvai Miklós a menő, mert őszinte, kőkemény szavakkal illette saját játékosait. Még azt se mondanánk, nem volt jogos egyik-másik észrevétele – Lendvai azokat az erényeket kéri számon, amelyek őt játékosként úgymond jellemezték. Az a gond, hogy a jó nagy svunggal, hosszan előadott játékosgyalázás mögött nem látni a mélyebb tartalmat. Ma is leverne két-három embert a csapatból bármikor, mondja, ami egy kocsmai ki a legény-játékban elmegy beköszönésnek, de ott legfeljebb tényleg pofozkodás a vége és annyi – a futballban, az edzői pályán viszont ennél picit több kellene.

Vicces, hogy ezek a szakemberek azért mindig elmondják az interjúkban, tisztában vannak vele, ide pedagógia is kell. Hát, igen, meg még elég sok minden – a „hülyék vagytok ti ehhez, öcsém b...meg” felütés mindenesetre elég kevés. Ahogy a különben tényleg szórakoztató Véber György sajtótájékoztató stand-upjai, Urbán Flóri megmondásai is nagyjából a TrollFoci-nyilvánosságban érnek valamit és semmivel sem jutnak tovább. Mert a balhés, brahis, keménytökű edző figurája mögé kissé nehéz odaképzelni a más tekintetben is vérprofi, játékosmúltja alapján kikezdhetetlen személyiséget. A kilencvenes évek után különösen.

Persze ellenérvnek elmegy, hogy ezek a trénerek legalább valami színt visznek a hazai futball szürke, unalmas és érdektelen kulisszái közé, a sok mellébeszélő vagy tudatosan csendben lapító, és ezért évtizedek óta jól megélő korifeussal ellentétben ők legalább kiállnak és megmondják a frankót. Csak visszaemlékezve a korszakra, amikor a pályán alkothattak volna maradandót, sajnos hiteltelenek „eredetiségükben” és mást akarásukban.

Ott tartunk tehát, hogy most a keménykedés a műnosztalgia alapja és tárgya – hogy húsz év múlva, a jelenlegi magyar focisták visszarévedésének mi lesz, azt nehéz elképzelni. De lesz, az biztos, mert a terméketlen nosztalgia a magyar futball kevés állandó és korszaktól függetlenül változatlan jellemvonásainak egyike. Nagyjából az ötvenes évek vége óta.

 

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Eredmények, interjúk, átigazolási hírek első kézből.