Születésnap

Aki a Real Madridban is védhetett volna

Ötvenöt éves Disztl Péter, az utolsó kapusunk, aki magyar csapattal játszott nemzetközi kupadöntőt; sok sikere közül a testvérével közös pályafutására a legbüszkébb.
 
 

Születésnap

Aki a Real Madridban is védhetett volna

Ötvenöt éves Disztl Péter, az utolsó kapusunk, aki magyar csapattal játszott nemzetközi kupadöntőt; sok sikere közül a testvérével közös pályafutására a legbüszkébb.
 
 
 

Születésnap

Aki a Real Madridban is védhetett volna

Ötvenöt éves Disztl Péter, az utolsó kapusunk, aki magyar csapattal játszott nemzetközi kupadöntőt; sok sikere közül a testvérével közös pályafutására a legbüszkébb.

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!

Pályafutása csúcsán a „magyar vikingnek” nevezték, Európa legjobb csatárait is megbabonázta; itthon két klubbal mindent elért, a válogatottal pedig ott volt Mexikóban, bár erről nem nagy öröm nyilatkoznia. Disztl Péter, a nyolcvanas évek egyik legjobb magyar kapusa most ünnepli ötvenötödik születésnapját. Jó társaságban.

– Hétvégén tartottuk a családi bulit: délelőtt édesanyámmal, a lányaimmal, Laci öcsémmel, délután pedig a szomszédokkal. A páromnak pedig 26-án volt a születésnapja, úgyhogy vele kettesben is megünnepeljük. A csapattagokkal majd kicsit később tartjuk, de bepótoljuk. Csongrádi Ferinek egy nappal előttem, Végh Tibinek egy nappal utánam van – jelzi, hogy az egykori nagy Videoton tagjai manapság is számon tartják az ünnepeket.

Focizni már nem nagyon szoktak együtt, Disztl Péter azt mondja, az UEFA Kupa-döntős csapat nosztalgia- és gálameccsein kívül nem szeret már máshol fellépni, mert az „éles” meccseken lehet a legkönnyebben megsérülni. Pontokra menő focit már nem vállal, abból volt elég, nem éppen rövid pályafutása során.

Bajáról indult, a Videotonban lett befutott és sikeres kapus – azt követően, hogy első felnőtt meccsén 4-1-es vezetésnél cserélték be tíz percre és kapott két gólt. Az UEFA Kupa-döntő után két évvel a Budapesti Honvédhoz igazolt – öccsével együtt –, amit Fehérváron sokáig nem bocsátottak meg nekik, pedig annak idején csak a profi futballisták útját járták. Úgy érezték, Pesten lehetnek magyar bajnokok, és így is lett. Disztl Péter később játszott külföldön (nem ott, ahol igazán nagy szám lett volna, de erről kicsit lentebb), hazatérve több magyar klub mellett visszatért a Vidibe is (akkor Parmalatnak hívták), a kilencvenes évek szűkös időszakában segített bennmaradni a csapatnak az NB I-ben.

Ha vándorolt is eleget, alapvetően hűséges típus: például a zenében. Mindenki tudja róla, az Edda Művek egyik legnagyobb és legrégibb rajongója, majdnem olyan régi a szerelem a rockkal, mint a futballal.

– Azért egyértelműen a foci jött előbb. Édesapám is kapus volt, édesanyám röplabdázott, sportos család voltunk. Hat évesen vitt le édesapám először a vonatkertbe, onnan indult minden. Ő mutogatta a labdafogást és a többit. Tizennégy évesen lettem igazolt játékos Baján. A zene későbbi szerelem, először nagy omegás voltam, mert akkor még az Illés, Metró, Omega hármas volt a népszerű, közülük utóbbit választottam. És ők is maradtak a kedvencek, egészen addig, amíg az Eddától a Keselyűt először meg nem hallottam. Akkor egyszerre megváltozott minden.

A zene tehát ma is szerelem, Disztl Péter nevéhez évtizedeken át mégsem Pataki Attiláét, hanem a másik Disztl-fivérét, Lászlóét kötötték. Talán a magyar futball legismertebb, de mindenképpen egymáshoz leghűségesebb testvérpárjáról van szó, akik nem csak játékosként, de később edzőként (illetve kapusedzőként) is dolgoztak egyazon klubnál.

– Lacival kapcsolatban is egyértelmű volt, hogy futballista lesz, de úgy voltunk vele, egy családba elég két őrült. Meg hát érdekes lett volna, ha egymással rivalizálunk... Így viszont együtt játszottunk éveken át, egymás mellett, ennél nagyobb ajándék nincs – jelzi Péter, hogy igazán jó testvérek.

És aztán jött a harminc évvel ezelőtti nagy menetelés, amiről már annyi mindent leírtak: Disztl Péter akkoriban Európa egyik legjobb formában lévő kapusa volt, László pedig tanárian vezényelte a fehérvári védelmet. A Manchester United elleni tizenegyespárbajban megfogott lövés abban a szezonban hét büntetőből a hatodik volt, amit Disztl hárított... Nem csoda, hogy a magyar kiscsapat játékosaira felfigyeltek a nagy európai klubok is. Csak hát akkoriban Magyarországról csak a harmincat betöltött válogatott labdarúgók igazolhattak külföldre. A mindig pozitív és ritkán rosszkedvű egykori kapus erről azért kicsit szomorkásan beszél.

– Az akkori ellenfeleink közül a Partizant és a Zseljeznyicsart is szétkapkodták utána, egyértelműen tőlünk is vittek volna talán nyolc-tíz embert is. Akár nagycsapatokhoz... Fáj az embernek, egyértelmű, de már túl vagyok rajta, nem foglalkozom vele. Az biztos, az életünk nagy sanszát vették el tőlünk. Engem érdeklődés szintjén keresett a Real Madrid a döntő után. Miguel Angel abbahagyta, akkor hozták aztán Buyót. Később az Inter is érdeklődött. A Honvédból pedig az első év után, 1988 nyarán a Sporting Lisszabon jött értem, de Bicskei Berci odaállt elém és egyenesen megmondta a szemembe, hogy Peti, ne haragudj, nem engedlek el, mert szükségem van rád.

Ha nem is lehetett Butragueno vagy Santillana csapattársa a Realnál, és a mexikói hatos is persze mindig előjön (a tésztával együtt, mert anno ő volt az egyik, aki ezt említette az okok között), így sem keserű az emlékezés, mert Disztlt a mai napig mindenhol szeretik, ahol megfordult. Bár azt mondja, sosem volt könnyű eset.

– Én már nem fogok megváltozni. Szeretem magam jól érezni, de az árnyalatokat nem ismertem: nekem vagy fekete vagy fehér volt minden. Sokan önfejűnek tartottak ezért, biztos az is voltam. Ha igazam volt, mindig kimondtam, akkor is, amikor nem kellett volna, de a csapat és a klub érdekét néztem. Visszagondolva, lehet, hogy egyik-másik esetben máshogy kellett volna döntenem, de az nem én lettem volna. Most is megvan mindenről a véleményem, csak már van, hogy nem egyből mondom ki, inkább megvárom, amíg kérdezik. Ha nem kérdezik, akkor meg nem mondom. Vagy maximum azoknak, akik a legkedvesebbek a számomra.

Ötvenöt évesen jól érzi magát, bár azért egy „hááát...” kicsúszik. De amikor a családja, gyerekei körében van, nincs vita. Néha azért elgondolkodik az ember, mondja, azért az ötvenöt mégiscsak közel van már ahhoz, amikor azt mondják neki, hogy öreg bácsika... Mégis meg van elégedve a dolgokkal.

– Azt szoktuk mondani, mi örökké fiatalok maradunk, csak a gyerekek nőnek fel – összegzi a lényeget. Mondhatni, egy kapus bölcsességével.

 

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Eredmények, interjúk, átigazolási hírek első kézből.