Nosztalgia

Kovács Kálmán, Kispest és Kistarcsa királya

Kovács Kálmán testnevelő-tanárként dolgozik és nem panaszkodik. Maga helyett az „öregeket” szavazta volna be a kispesti álomcsapatba.
 
 

Nosztalgia

Kovács Kálmán, Kispest és Kistarcsa királya

Kovács Kálmán testnevelő-tanárként dolgozik és nem panaszkodik. Maga helyett az „öregeket” szavazta volna be a kispesti álomcsapatba.
 
 
 

Nosztalgia

Kovács Kálmán, Kispest és Kistarcsa királya

Kovács Kálmán testnevelő-tanárként dolgozik és nem panaszkodik. Maga helyett az „öregeket” szavazta volna be a kispesti álomcsapatba.

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!

– Kistarcsán vagyok testnevelő-tanár egy általános iskolában. Én élvezem, a gyerekek meg... Gondolom, ők is. Többnyire azért tudják, hogy válogatott játékos voltam, de leginkább a szülők tudják – meséli a Rangadó.hu érdeklődésére Kovács Kálmán, a Bp. Honvéd egykori ötvenhatszoros válogatott játékosa, akit abból az alkalomból kerestünk meg, hogy a szurkolók szavazatai alapján bekerült a Honvéd történetének álomcsapatába. Az egykori dal szerint ugyan Pisont István volt a legnagyobb kispesti király, ám ő nem került be ebbe a tizenegybe. Az egykori gólvágó, a tizenegyesek kiharcolásának nagymestere ellenben igen.

Kovács utoljára a strandfoci-válogatottnál dolgozott a magyar futballban. Most nincs kapcsolata a sportággal, legalábbis hivatalos szinten. A gyakorlatban nagyon is „focizik”, mert elmondása szerint ma is ez a legnépszerűbb játék a gyerekek körében.

– Alsó tagozatban különösen lelkesek, szinte nem tudok úgy szakkört tartani, hogy ne legyen huszonöt-harminc gyerek. Felsőben már kicsit neccesebb. Ha ki kell menni az udvarra, szinte kizárólag a foci az egyetlen, amit csinálnak. Persze annak idején, az én gyerekkoromban a fiúk kilencven százaléka focizott, ez mára lement nagyjából hatvan százalékra. De még mindig ez a legnépszerűbb játék. A futballnak mindig is előnye volt, hogy könnyen elérhető a gyerekek számára. Aztán, hogy Crisitano Ronaldók, Messik vagy Gera Zolik akarnak lenni fociban, már megoszlik, szerintem kellenek a magyar példaképek – teszi hozzá Kovács tanár úr.

Az ő gyerekkorában még magától értetődő volt, hogy nem külföldről választ magának bálványt egy focizni szerető gyerek:

– Édesapámmal a Honvéd-pályára jártam, Kocsis Lajoséknak szedtem a labdát először. Akkor került Szűcs Lajos a Fradiból a Honvédba, ezen a Honvédon nőttem fel. Kelemen, Ruzsinszky, Gujdár... Nekem az természetes volt, hogy édesapámmal, ha volt egy kis szabadidő, mentünk ki az edzésre, nagy élmény volt, hogy futkározhattam a labda után. Kilencévesen kezdtem el focizni, legalábbis klubnál, előtte a grundok helyén akkor már megépült garázsok között játszottunk. Manapság, ha valaki hétéves koráig nem kezdi el a játékot, szinte már elvesztettük. És nem a gyerek hozza meg a döntést, hanem a szülő. Nem biztos, hogy a tehetséges gyerek fog odakerülni a klubhoz, hanem akinek a szülője motivált, a szó jó értelmében. Sokat kell áldozni azért, hogy futballista legyen a gyerek, ezt a szülők többsége nem vállalja – beszél a mai helyzetről a honvédos évek után Franciaországban, Belgiumban is légióskodó egykori csatár.

De térjünk vissza a Honvéd-álomcsapathoz: a Mexikóval lezáruló utolsó sikeres magyar futballkorszak erősen dominált a szavazatoknál. Sallai, Garaba, Varga, Détári, Gyimesi, Kovács – ők kerültek be a nyolcvanas évek Honvédjából az álomcsapatba, a Kovács Kálmán által anno körülrajongott Kocsis Lajos-féle generációból ellenben senki. De ez szerinte nem okvetlenül azt jelenti, hogy ők jobban megmaradtak a szurkolók emlékezetében:

– Inkább azt, hogy akik minket láttak játszani, jelenleg aktívabbak az interneten. Mert ott kellett szavazni. Az iskolában is látom, hogy nagyon nyitottak a gyerekek az információ, az internet irányában. Három-négy felé is tudnak figyelni, igaz, egyre sem képesek összpontosítani százszázalékosan – véleményezi a szavazást az 1986-os magyar-brazilon gólt szerző támadó.

Kovács Kálmán az Aranycsapat csatárát, Kocsis Sándort megelőzve került be az álomcsapatba, így a legendák közül csak Puskás és Bozsik van ott. Kovács azt mondja, ha ő állítaná össze a történelmi tizenegyet, nem így lenne.

– Én annyira tiszteltem a régieket, akiken felnőttem, például Kozma Misit, hogy biztosan benne lennének az én csapatomban. De hát ez azért szép játék, mert a Honvédnak van olyan múltja, hogy négy-öt csapatot össze lehetne állítani belőle és mindegyikben találnék kedvencet magamnak.

Ugyanakkor tény, olyan csapata nem nagyon volt a kispesti klubnak, amelyik egymás után háromszor nyert magyar bajnokságot. Talán ezért is vannak ennyien az álomcsapatban. Kovács Kálmán szerint az összeszokottság volt a titkuk:

– Mondták persze, hogy a Honvéd azt vonultatott be, akit akart, de abból a csapatból csak Sallai Sanyira emlékszem, aki katonaként jött és utána ott maradt. A többiek mind korábbról kötődtek a klubhoz. Garaba Imre Vácon játszott például előtte az NB II-ben, de a Honvédban lett belőle az, aki: nyolcvankétszeres válogatott. És ezek a játékosok nagyjából együtt értek be. A Honvéd öltözőnek volt egy légköre, amihez mindenki hozzátette a saját részét. Én ma is azokat a szóvicceket nyomom, amiket ott tanultam. Ezek apróságok, mégis sokat jelentettek. Nagyon jó közösség volt, amiben mindenkinek megvolt a maga szerepe. Kerepeczky Gyurinak például, aki tizenkettedik-tizenharmadik játékos volt a csapatban, mégis meghatározó tag, mert nyolc poszton lehetett játszatni. Vagy Sikesdi Gabi, aki hatszoros bajnok lett: Dorogról felkerülve tökéletesen illeszkedett a csapatba. Az apró részletek nagyon jól illeszkedtek egymáshoz. Hozzáteszem, abból a korból a Pécsből is elmondok nyolc nevet, akik mindig ott játszottak, a Győrből, a Videotonból is... A mostani Vidiből sokkal kevesebbet tudnék fejből elmondani és nem azért, mert gyengébb csapatnak tartom, hanem mert más a világ. Akkoriban hosszan kötődtek a játékosok a csapatukhoz.

Az álomcsapat tagjai közül viszont a magyar futball közvetlen élvonalában senki nem dolgozik jelenleg. Kovács Kálmán szerint ennek különböző okai vannak. Van, aki üzleti életben próbálkozott, van, aki elindult edzőként, de nem tetszett neki a közeg és kivonult (Garaba) – ami pedig őt magát illeti...

– Keresgélem a helyemet. Bár ötven leszek szeptemberben, van még bennem motiváció. A testnevelés is bejött, mert a sport közelében vagyok. Nem tudom, kin múlik, hogy most nem vagyok benne a futballban. Sok helyen megfordultam, volt, hogy egyszerre több dolgot is csináltam, mert azt gondoltam, kaptam annyit a futballtól, hogy valamit vissza is adjak. De a társadalmi munkának nincs igazán becsülete. A Honvédtól egyszer rúgtak ki, pályaedzőként, párszor pedig én ajánlottam fel, hogy elmegyek – és mindig elfogadták. Minden egyes alkalommal azt gondoltam, ha eljövök, úgyse működik tovább semmi. De működött, sőt többnyire észre sem vették, hogy eljöttem. Nem mondom, hogy nem volt csalódás, de az embernek együtt kell élni vele. Amikor egy kolléganőm elment szülni, sokat beszélgettünk, hogy milyen furcsa lesz majd, amikor visszajön és látja, hogy nélküle is működött minden. Ez az élet rendje, mondtuk neki. De amikor te mész el „szülni”, rosszul éled meg. Lehet, hogy ragaszkodnom kellett volna a munkához, de az nem én lettem volna. Ha hívnak, nagyon szívesen segítek, úgy gondolom, bizonyos dolgokban jó lennék, de nem biztos, hogy én kellek. Végül is tényleg ez az élet rendje – teszi hozzá végül minden idők legjobb Honvédjének csatára.

 

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Eredmények, interjúk, átigazolási hírek első kézből.