Utánpótlás

Ilyen a magyar foci, szülői szemmel

Egy tanulságos olvasói levél, amely bemutatja a hazai utánpótlást körülvevő viszonyokat.
 
 

Utánpótlás

Ilyen a magyar foci, szülői szemmel

Egy tanulságos olvasói levél, amely bemutatja a hazai utánpótlást körülvevő viszonyokat.
 
 
 

Utánpótlás

Ilyen a magyar foci, szülői szemmel

Egy tanulságos olvasói levél, amely bemutatja a hazai utánpótlást körülvevő viszonyokat.

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebookon!

Az utánpótlás fociról sokan írtak már. Én, mint anyuka a szülők szemszögéből szeretném megközelíteni. Két fiam is focizik, így jó néhány éve tartozom ehhez a csoporthoz. Sok mindenen keresztülmentünk, sok jó és rossz élményben volt részünk. Éppen ezért bizton állíthatom, hogy elég nagy gondok vannak a szülői társadalomban.

A foci olyan sportág, amihez mindenki ért. Legfőképp a szülők. Alapvetően szerintem az a probléma, hogy mindenki a saját gyerekében látja a „kis Messit, vagy Ronaldót” – egy kis focistát, akinek mindig, minden körülmények között a legjobban kell teljesíteni. Elfelejtjük, hogy ők csak kisgyerekek, akik szeretnek focizni. Kérdezzük meg magunktól, hogy miért vagyunk itt?! Valószínű azért, mert a gyerekünk ki akarta próbálni ezt a sportágat. Mi választottunk neki egy klubot, valószínűleg azért, mert úgy gondoltuk, hogy ott jó helye lesz. Érdekes, hogy kis idő elteltével ezt elfelejtjük, és a pálya széléről adjuk az utasításokat a gyereknek. Vagy ami még rosszabb, tornákon, meccseken üvöltve szidjuk a saját gyerekünket, vagy a csapattársát, esetleg az edzőt és a bírót.

Görcsölve nézzük végig az edzéseket: – Na, most mutasd meg!, Szedd már össze magad! stb. Aztán az autóban hazafelé rázúdítjuk a sok hülyeséget. Eszünkbe sem jut, hogy esetleg az edző kérte tőle, hogy úgy csinálja. Lehet, hogy a taktika része és mi az ellenkezőjét mondjuk neki. Közben pedig szidjuk, alázzuk és nem értjük, hogy lehet ilyen. A gyerek megzavarodik, mert nem tudja, kinek feleljen meg.

Jön egy új fiú a csapatba, aki ügyes. Mi egyből az ellenséget látjuk benne. Keressük a hibáit, szidjuk, próbáljuk a gyerekünknek negatívan beállítani. Pedig ha valaki tudja, hogy hányadik a sorban, az a gyerekünk maga. Tisztában van vele, ki miben jobb, vagy gyengébb nála. Ha ügyes gyerekek veszik körül, az ösztönzi, húzóerőként hat rá. Próbál még jobb lenni. Ez egy csapatjáték! Az én gyerekem a vele együtt pályára lépő gyerekektől lesz jobb. Hibáznak? Hát persze! Miért ne hibázhatnának? Nyilván mindenki nyerni szeretne, de ne felejtsük el, hogy a hibáinkból építkezünk! Ők dolgoznak közösen azon hétről hétre, hogy az adott meccsen a legjobbat hozzák. Lehet náluk jobb csapat. Lehet, hogy csak rossz napjuk van, vagy korán keltek. Esetleg valami bántja valamelyiküket. Nem az a megoldás, hogy a lelkébe gázolunk és osztjuk az észt. Biztatni kell és megnyugtatni, hinni a saját gyerekünkben!

Ne akarjunk az edzőre nyomást gyakorolni! Ha tegnap megbíztunk benne és rábíztuk a gyerekünket, ma se gondoljuk másként!

Előfordulhat, hogy megsérül, vagy megbetegszik. Nem kell mindenáron a pályára kényszeríteni, nehogy lemaradjon, kimaradjon. Kihagy egy-két edzést, vagy meccset? Nem baj, nem marad le semmiről! Mennyin részt vehet még!

Esetleg holtponton van? Ez minden gyerek életében előfordul. Nem úgy fejlődik ebben a félévben, mint a többiek? Ne az edzőt és a gyerekeket szidjuk, hogy éppen most nem a mi gyerekünk a kezdő! Gondolkozzunk el, hogyan segíthetnénk neki! Érzi ő is, hogy most nem megy, ha elérhetetlen elvárásokat támasztunk felé, azzal csak ártunk. Ha tudja a gyerek, hogy munkával és akarattal elérheti, hogy a helyére kerüljön, akkor ő magától mindent meg fog tenni, azért, hogy jó legyen. Ne azért akarja, mert mi akarjuk!

Gusztustalan a sok látszatbarátság. Hű, de jóban vagyunk! Aztán, ha nem úgy sikerülnek a dolgok, mint gondoltuk, kibeszéljük a másikat. Szidjuk a gyerekét, pedig tegnap nálunk Fifázott, vagy velünk strandolt. A csapat egy közösség, ahol hasonló érdeklődésű gyerekek vannak. Persze nem szerethetünk mindenkit, de ezt tudják kezelni az iskolában is. Ne akarjuk megmondani, hogy ki a jó és ki a rossz! Ne bizonygassuk, hogy pedig te akkor is jobb vagy! A gyerek fejében ott a sorrend és tudja pontosan, hogy ő hol áll. Érzi azt is, mivel léphet előbbre.

Vigyük oda, mondjuk neki, hogy érezze jól magát és menjünk érte! Szurkoljunk nekik pozitívan és dicsérjük őket. Ha esetleg hibáznak, azt egyrészt érzik, másrészt ott az edző, aki ezt megmondja.

Ne felejtsük el, hogy ez nem rólunk szól! Sokaknak ez egy szuper program, bulizás. Sörözünk, pálinkázunk, pizzázunk és piknikezünk a pálya szélén. Lehet közös programokat csinálni a csapattagokkal, de ne kössük ezt össze egy teremtornával. Oda másért megyünk. Magasak az elvárásaink és közben mi zavarjuk meg a gyerekeket az oda nem illő programokkal.

Nincs más dolgunk, minthogy biztosítsuk neki azt, hogy azzal tudjon foglalkozni, amit a legjobban szeret! Had élvezze azt, amit csinál! Hiszen, ha örömmel lép pályára, az a játékán is látszik. Én csodálom a gyerekeimet, hogy a hét öt napján fogják az edzéscuccukat és hóban, esőben, lelkesen és alázattal indulnak edzeni. Közben az iskolában is próbálnak maximálisan teljesíteni. Nincs jobb érzés, mint amikor értük megyek és látom, hogy kipirult arccal, fáradtan, de boldogan mosolyogva jönnek le a pályáról.

Ezért érdemes ezt csinálni!

Tudom, sokan azt gondolják, hogy ők nem ilyenek. Pedig, ha őszintén magukba néznek, pontosan tudják, hogy körülöttük is ez zajlik és ők is részt vesznek ebben. Én is elkövettem jó néhány hibát, amire rájöttem, mi az, ami igazán fontos. Az, hogy boldog gyerekeket neveljek. Viszont, ha így viselkedek, akkor ez a legkevésbé fog sikerülni!

 

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Eredmények, interjúk, átigazolási hírek első kézből.