A Vidi-csoda, 3. rész

Az utolsó tökéletes magyar klubcsapat

1984. november 28-án fázósan kezdte és felforrósodva, önfeledten tombolva fejezte be a Sóstói Stadion nézőterén a „műszakot” húszezer szurkoló. Velük tombolt sok százezer tévénéző. A félelmetesnek tűnő Partizan Beogradot magyar csapattól azóta sem látott játékkal zúzta porrá a Videoton az UEFA Kupa harmadik fordulójában. A hősök hőse a négy gólt szerző Szabó József volt.
 
 

A Vidi-csoda, 3. rész

Az utolsó tökéletes magyar klubcsapat

1984. november 28-án fázósan kezdte és felforrósodva, önfeledten tombolva fejezte be a Sóstói Stadion nézőterén a „műszakot” húszezer szurkoló. Velük tombolt sok százezer tévénéző. A félelmetesnek tűnő Partizan Beogradot magyar csapattól azóta sem látott játékkal zúzta porrá a Videoton az UEFA Kupa harmadik fordulójában. A hősök hőse a négy gólt szerző Szabó József volt.
 
 
 

A Vidi-csoda, 3. rész

Az utolsó tökéletes magyar klubcsapat

1984. november 28-án fázósan kezdte és felforrósodva, önfeledten tombolva fejezte be a Sóstói Stadion nézőterén a „műszakot” húszezer szurkoló. Velük tombolt sok százezer tévénéző. A félelmetesnek tűnő Partizan Beogradot magyar csapattól azóta sem látott játékkal zúzta porrá a Videoton az UEFA Kupa harmadik fordulójában. A hősök hőse a négy gólt szerző Szabó József volt.

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!

Persze megítélés kérdése, mennyire volt félelmetes a Partizan. A jugoszláv futball sokkal nem járt a magyar előtt annak idején. Igaz, az akkoriban még csak nyolccsapatos Európa-bajnokságon nyáron ott volt a válogatottjuk (a mienkkel ellentétben), de pont nélkül esett ki a csoportjából, két év múlva pedig nem jutott ki a mexikói világbajnokságra (míg a magyar válogatott igen). Klubszinten sem voltak kiemelkedő sikereik – a Partizantól mégis mindenki megijedt, amikor a sorsolásnál megkapta a Videoton.

Ennek oka az előző forduló volt. Míg ugyanis a Vidi a Paris Saint-Germain háromszori elkalapálásával hívta fel magára a figyelmet, a Partizan még ennél is nagyobbat „durrantott”. A Queens Park Rangers ellen 6-2-re (!) elvesztett első meccs után Belgrádban 4-0-ra zúzta le az angolokat – márpedig, hogy egy angol csapat összeomoljon egy idegenbeli találkozón, ahhoz már akkor is minimum ijesztő atmoszféra kellett. És Belgrádban az volt.

Nem csoda, hogy a Partizan játékosai igen acélos önbizalommal jöttek Fehérvárra, a szurkolóikkal együtt. Korabeli fotók dokumentálják, ahogy a fekete-fehér sálas jugó drukkerek alapvetően barátságos gesztusként mutogatják az Alba Regia Hotel előtt, hányat lő majd este a csapatuk az ismeretlen magyar egyletnek. (Sok szerb szurkoló jött, hangosak voltak, de agresszivitásról, balhéról akkoriban szó sem volt, különösebb biztonsági intézkedések nem is kísérték a találkozót.)

A Partizan nagyon szeretett támadni, de – mint azt a londoni eredmény is mutatta egy körrel korábban – nem szeretett védekezni. És a Videoton azon a novemberi estén ezt tökéletesen kihasználta. Egyáltalán: minden, amit azon a meccsen csinált a magyar csapat, a tökéletes jelzővel jellemezhető. Minden sikerült.

Disztl P. – Végh, Disztl L., Csuhay, Horváth – Burcsa, Csongrádi, Vadász – Májer, Szabó, Novath. Ez a fehérvári futball máig legnagyobb csapata, az „álom-tizenegy”, amelyet minden Vidi-drukker álmából keltve sorol (igen, pont úgy, mint az öregek az Aranycsapatot). Ebben az alapfelállásban Kovács Ferenc csapata a legendás menetelés alatt mindössze két meccsre állhatott fel: a másik majd a madridi visszavágó lesz, a döntőben.

Ez a csapat elképesztően tudott védekezni, és még jobban védekezésből támadásba váltani. Ragyogó munkabírású és intelligenciájú középpályásaik nagyszerűen teremtettek kapcsolatot a csapat háta és eleje között, volt egy akkor csúcson lévő, remekül cselező szélső, Májer, és a vele úgyszólván telepatikus kapcsolatban lévő center, Szabó. Ők voltak a Partizan-meccs hősei.

A jugoszlávok nem fogták vissza magukat, azonnal támadni kezdtek, Szabó hamar jött vezetőgólja sem zökkentette ki őket. Mentek előre, hogy idegenben is gólt lőjenek. A szünetben 1-0 volt az állás, és – a PSG elleni bravúr ide vagy oda – sok fehérvári néző kiegyezett volna egy ilyen sovány előnnyel a visszavágóra. Aztán a második félidőben minden megváltozott: Májer, Szabó és Burcsa összjátékából a Vidi gyakorlatilag egy perc alatt két gólt lőtt, az emberek magukból kivetkőzve tomboltak a nézőtéren, a szerbek pedig ekkor először szembesültek vele: kieshetnek. Ahogy Kovács Ferenc fogalmazott a meccs után: a 3-0 már egyértelmű eredmény, azzal tovább lehet jutni egy kupameccsen.

Itt az ideje, hogy megszólaljon a játékos, akinek a nevét akkor már harmadszor írták ki az eredményjelzőre. Szabó József mesterhármasát magyar klubban, nemzetközi kupameccsen (nem selejtezőben) azóta sem tudta megismételni magyar játékos – a mesternégyesről nem beszélve.

– A meccs előtt úgy éreztem, fáradt, levert vagyok. Féltem, nem fog menni a játék. Előfordult ez máskor is: amikor azt érzed, majd kicsattansz az erőtől, a pályán szinte „tökön lövöd” magad – aztán amikor alig vánszorogsz, egyszer csak minden sikerül. Ráadásul volt egy sérülésem, még az előző körből, bekötött térddel játszottam, hozzáteszem, az a térdem sajnos azóta is gyalázatos állapotban van – emlékezik Fehérvár hőse, a Videoton történetének máig legeredményesebb játékosa, Szabó József. – Majdhogynem az is felvetődött, hogy nem vállalom a játékot, Párizs után egy bajnokit ki is hagytam Csepelen.

– A PSG kiverése után volt önbizalmunk, de a Partizantól azért tartottunk kicsit, a jugoszláv stílus nem volt a kedvencünk – folytatja az emlékezést a csatár. – A Partizannál örültek, amikor minket kaptak, a pályán is látszott, hogy magabiztosak. Még kettő-nullnál sem tűntek idegesnek. A második félidő szenzációsan indult, egy perc alatt lőttünk kettőt, de aztán volt egy negyedóra, amikor úgy benyomtak minket, hogy a „húszas” környékéről ki se jöttünk. Nagyon előttem van ma is, ahogy elindultunk aztán a kontrára: Burcsa Győző megkapta a labdát a mi térfelünkön, indította a bal szélen a Libát (Novath Györgyöt), én meg jöttem centerben és bepörgettem a centerezését. Szép gól volt, tény és való, de lehet, hogy tízből kilencszer el se találtam volna a kaput.

Ez volt Szabó és a Vidi negyedik gólja és az igazi jelképe ennek a tökéletes meccsnek. Amikor minden sikerült. Az ötödiket aztán Májer lőtte, szintén egy visszatámadásból, majdnem az alapvonalról – miközben a védők persze, Szabóra mozdultak.

– Félelmetesen játszott a csapat azon az estén – összegez Szabó. – Manapság mindig megmutatják, ki mennyit futott, akkor ilyen még nem volt, de állítom, az a csapat, harminc évvel ezelőtt, legalább annyit futott azon a meccsen, mint a maiak. Mindenki hozzátette a magáét. Májer „Matyival” csodálatosan éreztük egymást, sajnos ő nem érte meg ezt a szép jubileumot. A góljaim nagy részét az ő passzaiból, beadásaiból szereztem, látatlanban is tudtam, hova fogja tenni a labdát.

A meccs után Szabót persze „szétszedte” a sajtó, egyik nyilatkozatából pedig amolyan fehérvári legenda lett. A Sportvilágnak nyilatkozva azzal zárta a szövegét – amikor a várhatóan félelmetes hangulatú visszavágóról kérdezték –, ha 5-0-ról nem jutnak tovább, abba kell hagyni a futballt.

– Aztán ez szállóigévé vált, mert a meccs utáni fogadáson a Népsport tudósítója, Borbély Pali bácsi is megkérdezte, mit mondtam, majd másnap lehozta a lapban a nagy örömködés alatt, hogy „Szabó: Ha kiesünk, abbahagyom a futballt!” De még a visszavágó előtt, Belgrádban, a jugoszláv televízió stúdiójában, ahová Kovács Feri bácsit, Csongrádit meg engem hívtak be a meccs előtti napon, az első kérdésük felém ez volt. Hogy tényleg abbahagyom-e a futballt, ha kiesünk. Köpni-nyelni nem tudtam.

Végül nem kellett abbahagynia, mert a Vidi nem esett ki, bár a visszavágó nem volt egyszerű. A belgrádi szurkolók mutogatták a hatost (egyszer már nem jött be), a Partizan pedig – pont ugyanúgy, mint a QPR ellen! – a félidő elején és végén lőtt egy-egy gólt, megalapozva az újabb csodát. De többre már nem futotta tőlük.

– Ha még egy beesik, húzós lett volna. A szünetben paráztunk rendesen. De Feri bácsi, aki pedig Párizsban, kettő-nullnál a szünetben, amikor szinte repestünk a boldogságtól, lecseszett minket, hogy figyeljünk oda, mert még nincs vége a meccsnek – most, amikor mi úgy éreztük, még baj is lehet, kacarászott, poénkodott és azt mondta, ugyan már, nehogy azt higgyük, veszélyben a továbbjutás! Játsszunk tovább, ahogy tudunk, nem lesz itt semmi gond, még gólt is lövünk. Ez az egy ugyan nem jött be, de végül tényleg különösebb izgalom nélkül ért véget a meccs, nem tudtak több gólt lőni. A szurkolóik nem lettek barátságosabbak ettől, két szatyorra való öngyújtót meg pénzérmét össze tudtunk volna szedni a pályáról.

Szabó József (aki ezután több gólt nem szerzett a sorozatban, de hét találattal így is UEFA Kupa-gólkirály lett) azt mondja, még ezután sem gondolt senki közülük arra, hogy ebből a menetelésből akármi lehet – mindig a következő meccsre gondoltak, eggyel előre. Pláne, amikor kiderült, hogy a következő ellenfél a Manchester United lesz, ami azért – akkor is – más kávéház volt.

– Gyerekek, elmegyünk Angliába egy meccsre, aztán lesz, ami lesz, ezt mondogattuk. Angliában játszani, ezt akkor csak a heti egy-egy rövid gólösszefoglalóból láttuk, hogy milyen lehet. Mindannyian vágytunk abba a hangulatba, de tudtuk, egy magyar játékosnak ott csak egy nemzetközi kupameccsen van esélye pályára lépni. Nekünk megadatott.

Így ért véget a Vidi-menetelés első féléve: a folytatásra már 1985 márciusában került sor. A magyar klubfutball egyik legcsodálatosabb és leghihetetlenebb – máig utolsó – szenzációjával. Nagy élmény lesz majd azt is felidézni.

A Videoton–Partizan meccs összefoglalója
 

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Eredmények, interjúk, átigazolási hírek első kézből.