Múltidéző

„Fantasztikus csapat volt”

Tóth Bálint elmondta, a Lombard FC Tatabányánál még a csere sem úgy működött, mint mostanság.
 
 

Múltidéző

„Fantasztikus csapat volt”

Tóth Bálint elmondta, a Lombard FC Tatabányánál még a csere sem úgy működött, mint mostanság.
 
 
 

Múltidéző

„Fantasztikus csapat volt”

Tóth Bálint elmondta, a Lombard FC Tatabányánál még a csere sem úgy működött, mint mostanság.

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!

Hamarosan kezdődik az egycsoportossá alakított, 16 csapatos NB II küzdelemsorozata. Ebből az apropóból a Rangadó.hu hatrészes előzetest készített, amely a kilencvenes évek végének másodosztályába kalauzolja el az olvasót. Azért választottuk azt az időszakot, mert akkoriban is egycsoportos volt a liga, 1998-ban a Nyíregyháza, 1999-ben a Lombard FC Tatabánya, 2000-ben pedig a Videoton volt a bajnok.

Sorozatunk harmadik részében Tóth Bálint mesél, hiszen az 1998–1999-es szezonban, amikor a Nagykanizsa és a Szeged megelőzésével a Tatabánya lett a bajnok, ő volt a csapat vezetőedzője. Az együttes ráadásul kupadöntőt is játszott a szezon végén, amit 2-1-re elveszített a Debrecen ellen. A tatabányai keretben többek között olyan nevek szerepeltek, mint Kiprich József, Szalma József, Gelei Károly, Kovács Attila vagy Nagy Sándor.

– Mennyire él még az emlékeiben a Tatabányával szerzett bajnoki címük?

– A jóra mindig jobban emlékszik az ember – magyarázta a Rangadó.hu megkeresésére Tóth Bálint, aki manapság a Pápa edzője. – Nagyon kedves emlékek kötődnek ahhoz az időszakhoz, hiszen volt egy csodálatos csapatom, amelynek egytől-egyig én választottam ki a tagjait, ráadásul mindegyikük bevált a szezon során. Nem csak nevek voltak, hanem igazi csapatjátékosok, akikben megvolt az alázat a futball iránt. Nem volt másodedzőm akkoriban, ezeket a teendőket a csapatunk masszőrje, Sándor Imre látta el. Ő egy hihetetlen figura volt, az edzések előtt dőlt a röhögéstől az együttes az öltözőben, miközben mesélte az anekdotáit. Mikor el akartam kezdeni a tréningeket, a játékosok könyörögtek, hogy „csak ezt a sztorit hadd mesélje még el”, így én is leültem a padra, és hallgattam a történeteit. Egy fantasztikus, egységes, jó hangulatú csapat voltunk.

– Ez volt a siker kulcsa is?

– Abszolút! Nagy nevek voltak a keretben, de mégis az egységességünknek köszönhettük a sikerünket. Olyan játékosok játszottak nálunk, mint például Kiprich József, Gelei Károly, a szezon felénél visszacsábított Szalma József, vagy a jelenleg a Sándor Károly Akadémián kiváló munkát végző Petres Tamás. De a többieket is bátran sorolhatnám, a keretben csupa nagyszerű játékos foglalt helyet. Szabó Viktor volt a centerhalf, akit annyira még nem ismertem, mikor odakerültem. Az egyik edzésen két csapatra osztottam a mezőnyt, az A-jelű kapott jelölőmezt, a B pedig az úgymond második számú csapat volt. Őt az utóbbiba soroltam, amiért olyan mérgesen nézett rám, hogy azt hittem, menten nyakon vág – teszem hozzá, egy robosztus, izmos játékosról beszélünk. Amikor elkezdődött a játék, ledarált mindenkit a pályán. Persze, nem abban az értelemben, hogy bárkinek is sérülést okozott volna. Szerelt, cselezett, passzolt, esélyt sem adott az ellenfélnek, olyan volt, mint Beckenbauer. Az edzés után eldöntöttem, hogy ő soha többet nem kerül a B-csapatba, mindig megkapja a jelzőtrikóját. És ilyen szellemiségben játszottak a többiek is.

– Ehhez a nagyszerű gárdához gondolom további érdekes történetek is fűződnek.

– Emlékszem, a sportszállóban ültem egy mérkőzés után, és láttam, hogy a teniszpályán a Kiprich játszik éppen. Kérdeztem a többieket, hogy vele meg mi történt? Akkor mesélték, hogy hazajött Hollandiából. Nekem sem kellett több, jeleztem neki, hogy szeretnék vele beszélni, és egy alig egy-kétórás társalgás után meg is egyeztünk arról, hogy nálunk folytatja a játékot. Így igazoltunk le egy hetvenszeres válogatott támadót! Fantasztikus élmény volt a kispadon ülni akkoriban Tatabányán, a másodosztályban öt-hatezer ember járt ki a meccseinkre. A Komárom elleni szezonzárón, a bajnokavatáson például hatezer-ötszázan néztek meg minket.
– Egy Szeged elleni találkozót a Duna TV is közvetített. Mondtam a srácoknak, hogy játszanak jól, mert a határon túli barátaim is nézik a meccset. Akkoriban a Szegedben játszott az idősebbik Kenesei, aki félelmetes pontrúgónak számított. Mondtam a védőmnek, Hornyák Vendelnek, hogy figyeljen rá, ne bántsa a tizenhatos előterében, mert kíméletlenül megbüntet bennünket a pontrúgásaival. Természetesen a játékosom „megfogadta” a tanácsomat, csak kétszer rúgott alá, egyszer a büntetőterületen kívül, egyszer pedig belül. Mondanom sem kell, mindkettőből gól született, és egy újabb találattal már három-nullra vezetett az ellenfél a negyvennegyedik perc környékén. Tubi bácsi mondta, hogy „Májsztró, csinálj már valamit!” – mindig így szólított. De ilyenkor az edző mit tehet? Hátradől és próbálja élvezni a mérkőzés további részét. Azonban az utolsó pillanatban még szöglethez jutottunk, amit Szoboszlai be is fejelt. Ezzel éreztem, hogy visszajöttünk a meccsbe. Az öltözőbe menve furcsa dolgot láttam az ellenfeleink arcán is: a játékosok vidáman mentek előre, az arcukra volt írva, hogy megvan a meccs, viszont a szakmai stáb tagjai a gól után falfehérré váltak.

– A szünetben kissé rendbe raktam a csapatot. A meccs után a riporter megkérdezte tőlem, hogy mi volt az öltözőben, amire én röviden csak annyit mondtam: „Lehullott néhány csempe...” A szünet után gyorsan egyenlítettünk, és cserélni akartam. Azt hozzá kell tenni, hogy ebben a csapatban nem úgy működött a csere, mint a mostani játékosoknál: senki sem bujkált a reklámtáblák mögött, hogy megússza a játékot, sőt két kézzel integettek, hogy „Itt vagyok, be akarok állni!”. Mondtam nekik, ha nem veszem észre őket a meccs hevében, akkor nyugodtan sétáljanak el a kispad előtt, és lépjenek rá a lábamra. Így a csere is úgy zajlott, hogy a játékosaim fel-alá járkáltak előttem, és próbáltak rálépni a cipőmre. Egyszerűen mindenki játszani akart. Gombos Ricsit hívtam oda, hogy beállítsam. Mondtam neki, annyi a feladata, hogy menjen be és rúgjon gólt. Ahogy beállt, kaptunk egy szögletet, amit a védők pont elé fejeltek ki, és ő hatalmas erővel egy pattanás után a léc alá bombázott. Kirohant a kispadhoz, és a földön fekve, miközben a csapat már a nyakában volt, annyit mondott: „Mester, kész! Van még feladatom?”. Mondtam neki, hogy nincs, a hátralevő időben csak vigyázzon az egészségére. Ez egy ilyen csapat volt. Legutóbb a szegedi edzősködésem alatt éltem át hasonló élményt, ott jött össze egy hasonló mentalitású, elszánt, vidám társaság.

– A szezon végén egy Magyar Kupa-ezüstöt is szereztek. Szép, vagy inkább bosszús emlék a vitatott körülmények között elbukott döntő?

– A második helyen végeztünk a Magyar Kupában, ez mindenképpen szép emlék. Kár lenne már azzal foglalkozni, hogy milyen körülmények között kaptunk ki. A szezon végéhez közeledve hat-nyolc ponttal is vezettük a bajnokságot, megvolt a bajnoki címünk, a kupadöntő csak hab volt a tortán. Ez a sikeréhes társaság másodosztályú csapatként odaért a fináléba. Fűtött minket a becsvágy, a játékosaim minden meccsünkön meg akarták mutatni, hogy annak ellenére, hogy csak a második vonalban szerepeltünk, bőven első osztályúak voltunk. Ez sikerült is.

– Szoktak nosztalgiázni a régi játékosokkal?

– Bárkivel beszélek, mindig előjönnek a szép emlékek, nincs olyan, hogy ha egy-egy volt labdarúgóm felhív, ne kerülne elő egy-két mondat erejéig ez az együttes. Például alig másfél hete egy játékos ügye miatt kerestem meg Tüske Rolandot, vele beszéltem legutóbb az akkori csapatból. Minden játékosom nagyon közel állt hozzám, de talán ő állt a legközelebb. Vasas-nevelés, a szemem előtt nőtt fel, és láthatjuk, hogy kiváló labdarúgó lett belőle. De mondom, az egész csapat fantasztikus volt, jó érzéssel gondolok vissza ezekre a srácokra. Néhány napja egy fotóra bukkantam a Facebookon, az akkori együttesről találtam egy retro-képet, csak az a kár, hogy pont hiányzom arról a fényképről.

– Áttérve az új NB II-re: ön szerint erősebb lesz az új bajnokság, mint a régi, kétcsoportos kiírás?

– Ez volt a cél ezzel a változtatással, és szerintem erősödni is fog az NB II. Aki onnan fel akar jutni, annak komoly háttérre lesz szüksége. Akik miatt viszont aggódok, azok az utánpótlás-játékosok. A bajnokságok összevonásával a tartalékcsapatok kiestek az NB II-ből, és az NB III-ban is sok csapat szűnt meg. A tizenkilenc-húszéves fiataljainknak jóval kevesebb lehetősége lehet így a játékra, nem biztos, hogy megoldott lesz a megfelelő versenyeztetésük. Az NB II-es csapattulajdonosoktól sem várható el, hogy saját nevelésű játékosokra építve alakítsák ki a kereteiket. tizenkilenc-húszéves játékosokat ajánlgatnak az ügynökök az NB I-be, azonban ezeknek a fiataloknak a többsége még nem érett meg az első osztályra, nekik mindenképpen az NB II-ben kellene rutint szerezniük. Nem vagyok külföldi ellenes, de a siker érdekében sok légiós kaphat szerepet a továbbiakban, a korlátozások ellenére is, ezzel pedig ők esnek el a játéklehetőségtől. Legutóbb például a Szigetszentmiklóssal játszottunk felkészülési mérkőzést, és körülbelül hat külföldi kapott szerepet az ellenfélnél. Természetesen mindenkinek az egyéni döntése, hogy kiket szerepeltet, de én azon a meccsen is azt láttam, hogy erre a teljesítményre akár egy több magyar fiatallal felálló csapat is képes lett volna. Erős NB II-t várok tehát, de az utánpótlás-játékosainkért aggódom.

 

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Eredmények, interjúk, átigazolási hírek első kézből.