Csepelyi Adrienn női fociról és rajongásról

Hölgy labdával és Liverpool-tetkóval

A FourFourTwo munkatársa, a Kötényblog kitalálója, foci- és operamániákus.
 
 

Csepelyi Adrienn női fociról és rajongásról

Hölgy labdával és Liverpool-tetkóval

A FourFourTwo munkatársa, a Kötényblog kitalálója, foci- és operamániákus.
 
 
 

Csepelyi Adrienn női fociról és rajongásról

Hölgy labdával és Liverpool-tetkóval

A FourFourTwo munkatársa, a Kötényblog kitalálója, foci- és operamániákus.

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!

Kislányként Grosics volt a szuperhőse, ha kell, Frank de Boer-ral készít interjút, vagy az Európa-bajnokságra száguld. Csepelyi Adrienn jó beszélgetőtárs, legyen szó az amerikai női fociválogatottról, vagy szülőfaluja, Penyige csapatáról.

– Mi indít arra egy operarajongó, írással profi szinten foglalkozó hölgyet, hogy a haza első számú női fociszakértőjévé váljon?

– Szakértőnek semmiképp sem merném nevezni magam, maradjunk annyiban, hogy újságíró, aki futballal foglalkozik. Az, hogy írással fogok foglalkozni, sohasem volt kérdés, ám amikor megkaptam életem első angol FourFourTwo-ját kilencvenhétben, a fejembe vettem, hogy én egyszer ennél a lapnál fogok dolgozni. Tizenkét évbe telt, de sikerült. Amikor a magazin magyar mutációja pályázatot írt ki, jelentkeztem, és sok száz pályázó közül kerültem be a laphoz. Akkor már újságíróként dolgoztam, igaz, zenei téren. De mivel egy nő beilleszkedése nem éppen egyszerű idehaza, nagyon is jól jött, hogy több lábon állok. A női foci jóval később jött az életembe, éppen a sok rossz tapasztalatom hatására kezdtem el olyan nők iránt érdeklődni, akik a futballban érvényesülnek. Játékosok, bírók, edzők, technikai dolgozók, akik nemhogy nem kapják meg az őket megillető elismerést, de sértések, megaláztatások céltáblái, és amatőr körülmények között kell küzdeniük minden egyes nap. Mindezt csupán a játék szeretetéért. Én magam sohasem fociztam, ám úgy döntöttem, azzal segítek ezeknek a lányoknak, amivel a leginkább tudok: létrehozok számukra egy platformot, ahol végre a pozitívumokra koncentrálunk. Ez lett a Kötényblog. Remélni sem mertem az induláskor, hogy ekkora sikersztori lesz belőle.

– Mik voltak az első focihatásaid, kik voltak a hőseid?

– Az unokatestvéreméknél nyaraltam kilencvenhatban, egyik este meccsnézés volt a program. Úgy ültem le a német–angol Eb-elődöntő elé, hogy azelőtt sosem érdekelt a foci, aztán úgy zokogtam a végén az angol kiesés miatt, mintha ez teljesen természetes lenne. Steve McManaman „ejtett rabul”, teljesen kész voltam tőle, és mivel akkoriban a Liverpoolban játszott, nem is lehetett kérdés, melyik klubnak fogok szurkolni.

– Úgy tudom, hogy akkora Liverpool-szurkoló vagy, hogy még Pool-tetkód is van.

– Igen, a tízedik szurkolói évfordulómra magamra varrattam a liverbirdöt és a klub jelmondatát, a You’ll Never Walk Alone-t is. Amikor újságíró lettem, levezettem ennek a dalnak a történetét, vissza egészen Molnár Ferenc Liliomjáig – azt a cikket azóta is sokszor emlegetik.

– Felvázolnád a női foci történelmének legfontosabb pillanatait, illetve a műfaj hazai és külföldi kimagasló alakjainak hatását?

– A női foci korántsem valami huszonegyedik századi feminista mozgalom, komoly múltra tekint vissza. Az ezerkilencszázas évektől vannak feljegyzések futballal ismerkedő nőkről, ám a tízes években már szinte divatos lett focizni. Gondolnád, hogy ezerkilencszázhúszban ötvenháromezer ember volt jelen a Dick, Kerr Ladies és a St. Helen Ladies összecsapásán a Goodison Parkban? A világháborúk után, amikor a játékra fogható férfiak száma erősen csökkent, virágozni kezdett a női szakág, hiszen a stadionok nem állhattak kihasználatlanul. A sors iróniája, hogy azokat a nőket, akik akkoriban játékukkal a közönséget szolgálták, egy új férfigeneráció érkeztével nemhogy félreállították, de sok helyütt egyenesen kitiltották a pályákról – mégpedig azért, mert női meccsekre egész egyszerűen sokkal többen jártak. A hetvenes években újra felpezsdült a női foci, de az első hivatalos Európa-bajnokságra egészen nyolcvannégyig kellett várni. Az első hivatalos világbajnokság kilencvenegyben volt Kínában. Az Egyesült Államokban szinte nőies sportnak számít a foci, a skandináv országokban az egyenjogúság miatt rengetegen űzik. A másik állócsillag Németország: a Frauen-Bundesliga egyértelműen a legerősebb bajnokság a világon. Érdekes módon a nemi szerepeket jóval tradicionálisabban kezelő távol-keleti országokban, Japánban, Kínában és a két Koreában is roppant népszerű a sportág, de Angliában, Franciaországban és Ausztráliában is sok pénzt fektetnek bele. Az UEFA és a FIFA komoly intézkedésekkel támogatja a nőket.

– Miként látod azokat a kritikákat, hogy női futball-világversenyek és focista-celebek ellenére a labdarúgást ma is irányító férfigondolkodás képtelen lesz teret adni a nők focijának és megmarad szubkulturális érdekességnek?

– Erős az ellenállás, a férfiak valamiért szeretik azt gondolni, hogy a foci az ő privilégiumuk, pedig közel sem a labdarúgás szabályrendszere a legbonyolultabb például. De a női futball egyértelműen reneszánszát éli, a tavalyi, németországi világbajnokság óta hatványozottan pezseg a közeg. A kilencvenes években, amikor az USA rendezett vébét, hasonló csajfociláz tombolt a tengerentúlon, ám mára ez világméretűvé nőtte ki magát, és szerencsére egyre több kislány mer elkezdeni focizni. A változás már a küszöbön áll.

– Külföldi tapasztalatokkal is rendelkezel: összehasonlítva a külhoni női foci-színteret a hazaival, milyen alapvető különbségeket látsz?

– Magyarországon sajnos nincs profi vagy félprofi bajnokság, és a felsorolt országokhoz képest rettentően kevés a női labdarúgó. Ehhez képest az MTK lányai idén is a Bajnokok Ligája főtáblájára jutottak – ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mintha a férfiaknál egy megyei csapat jutna a legjobb 32 közé a legrangosabb nemzetközi kupasorozatban. Tehetségben nincs hiány idehaza, de az anyagi és a szakmai feltételek sem adottak a komolyabb előrelépéshez, pedig most kap észbe a világ, most lehet robbantani. Remélem, hamar beindul valami Magyarországon is.

– Jelen voltál az Európa-bajnokság eseményein is, ami éppen operamániádnak köszönhető.

– Mindig mondják, hogy a foci meg az opera távol áll egymástól – na, én épp a Wroclawi Opera meghívására utaztam a torna alatt Lengyelországba, így az utolsó csoportkör meccseiből néztem kint néhányat. A legnagyobb élmény egyértelműen a cseh–lengyel volt, soha életemben nem láttam még olyan irtózatos tömeget, mint amilyen a Ratuszon, Wroclaw főterén összegyűlt. Mivel az utazásom csak napokkal az Európa-bajnokság kezdete előtt dőlt el, akkreditálni vagy jegyet szerezni nyilván esélyem se volt, így én is a szurkolói zónában néztem a meccseket. Lengyelországról nem tudok elfogultság nélkül beszélni, de csodálatos volt, ahogy az emberek átadták magukat az Európa-bajnokságnak: énekeltek, táncoltak az utcán, felzászlózták a kocsikat, házakat – igazi ünnep volt. Idehaza a Kossuth Rádióban beszélgettünk az Európa-bajnokság eseményeiről, a Kockafoci műsorában pedig a kevésbé futballőrült nézőket hoztuk képbe jóval könnyedebb stílusban.

– A FourFourTwo munkatársa vagy és nőifoci-blogot is csinálsz. Mennyire fogadtak el női fociszakértőként a futball-szcénán belül?

– Vannak, akik kirívóan rosszul kezelik, hogy egy nő beteszi a lábát a futballközegbe, vannak, akik szimplán előítéletesek, de jó részük egyébként gyorsan meggyőzhető, ha látja a lelkiismeretes munkát. Kevesen, de olyanok is akadnak, aki segítenek, nekik nagyon hálás vagyok. Az például nagyon jólesett, amikor úgy hívtak fel egy magazintól, hogy egy kollégám ajánlott egy cikkre, egy olyan kolléga, akivel sohasem találkoztam vagy beszéltem, egyszerűen olvasta az írásaimat. Ugyanakkor olyan is volt, hogy egy nemzetközi futballsztárra vártam, megbeszélt interjúidőpontom volt vele, és a sajtós megkérdezte, utánanéztem-e a Wikipédián, kivel fogok beszélgetni. A FourFourTwo-beli rovatom alapvetően arra épül, hogy mivel nő vagyok, nekem simán válaszolnak olyan pofátlan kérdéseimre is, amikkel egy férfit már rég elhajtottak volna. Amikor Hollandiában voltam a PSV–Ajaxon, Frank de Boer senkinek sem adott interjút – kivéve engem. Egyszerűen utánamentem, ő pedig annyira meglepődött, hogy beszédbe elegyedett velem. Néha nehéz, mert árgus szemekkel figyelnek, és ha hibázok, azonnal az van, hogy na, tessék, egy nő ennyit ért a focihoz. Ha elszúrok valamit, szinte belebetegszem. Van, hogy kiborulok az igazságtalanságoktól, de ez egy ilyen szakma, és én választottam ezt az utat, úgyhogy mindig összeszedem magam és csinálom tovább.

Csepelyi Adrienn kedvencei

– Steve McManaman örök és letaszíthatatlan a trónjáról. Ehhez képest kicsit félek bevallani, hogy nagyon szeretem Lampardot... Női játékosok között egyértelműen Hope Solo a favoritom: egy olyan vállsérülés után lett a világ legjobb kapusa, ami után mások a kezüket sem tudják mozgatni többé. Sajnos a külföldi kategóriába illik, mert bár magyar állampolgár is, de Marozsán Dzsenifer német színekben nyer meg mindent, ami utánpótláskorban megnyerhető – szerintem már csak hónapokban mérhető, és az egész világ a lábai előtt hever majd. Emlékszem, kislányként Grosicsra szinte szuperhősként tekintettem olvasmányaim alapján. Életem első futballinterjúját pedig Albert Flóri bácsival készíthettem. Annyira rettegtem, hogy hullasápadt voltam, szegény meg is kérdezte, ne hozzon-e egy pohár vizet. Dzsudzsák Balázst még általános iskolában láttam először játszani a fehérgyarmati karácsonyi focikupákon, aztán sok évvel később Eindhovenben ültünk egymás mellett, interjút készítettem vele. Amikor a Philips Stadion egy emberként skandálta a nevét a meccs előtt, olyasmit éreztem, ami az én generációmnak nem adatott meg eddig. Csapatok közül a kétezer-ötös Bajnokok Ligája-győztes Liverpool, a kétezer-egyes, UEFA-kupát nyerő Liverpool, a londoni olimpiai bajnok amerikai női válogatott, és szülőfalum csapata, a mindenkori Penyige SE a favoritom.

 

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Eredmények, interjúk, átigazolási hírek első kézből.